Péter Szabó Szilvia: Voltak nehéz időszakok, de mindent túléltünk
Boldogságát bármikor szívesen megosztja másokkal, küldetésének tekinti, hogy megmosolyogtassa az embereket, és akkor érzi jól magát a színpadon, ha adni tud a közönségnek. Péter Szabó Szilvia pontosan tizenöt éve van a zenei pályán, és most érezte elérkezettnek az időt, hogy visszatérjen a gyökereihez. Szeret játszani, szívesen megmutatja a lazább oldalát is, és örül annak, hogy hazatalált - ezekről mesélt az Origónak.
- 2017 biztosan nosztalgikus az életében, hisz 15 éve van a zenei pályán. Hogy ünnepli a jubileumot?
- Ez valóban nagyon fontos év, amire régóta készülünk, elég sok minden fog történni idén. A Dal színpadán mutattam be a legújabb dalomat, Az éj után-t, az ott látottak égisze alatt telik majd az év. Bár a legutóbbi dalom, az Egyszer még is egyfajta előfutára volt az idei évnek, mégis most jött el az igazi visszatérés a gyökerekhez. Valami olyat szerettünk volna alkotni, ami 2017-es, kicsit sem poros, de azt a hangzást és érzésvilágot adja az embereknek, mint egykor a NOX-dalok. Tervezünk egy nagylemezt az év második felére, amellyel sok meglepetés fog érkezni, de ezekről még nem mesélhetek. Az biztos, hogy nagyon sokan fognak neki örülni. Az évet egy budapesti nagykoncerttel koronázzuk majd, ami egy különleges helyszínen lesz megtartva.
- Hogy tudja összeegyeztetni ezt a sok munkát az anyasággal?
- Mikor elterveztük a párommal, hogy családot alapítunk, én magamban mindent elterveztem, kiszámoltam, és bíztam a csodában. A pici szót fogadott, és legnagyobb örömömre minden a terveim szerint alakult, így már tudom vinni magammal stúdiózni vagy akár a próbákra. Nagyon barátságos és nyitott kislány, így élvezi nagyon, amikor megyünk valamerre. A munkát szépen be tudom osztani mellette. Gyorsan összeszoktunk, tökéletesen boldog vagyok, és
bízom benne, hogy ami most szakmailag elindult, nagyon szép és nagyon hosszú dolognak lesz a kezdete.
Azt szeretném, hogy amikor felmegyünk a színpadra, mint egy kis hadsereg, azt érezze a közönség, hogy ez minden tekintetben egy kerek és egész varázslat.
- Ezt érezte most?
- Abszolút, olyan érzés volt a színpadon énekelni, mintha visszakaptam volna az ereimbe a vért. Nagyon élveztem.
- Hogyhogy most jött el a nagy visszatérés?
- Az elmúlt években - képletesen értve - vetettünk, most pedig végre kihajtott, amit megálmodtam. Az év igazi jubileum, és már a kislányom is itt van, így minden gyönyörűen összeállt, hogy visszatérhessek a gyökereimhez.
- Ki segít ebben?
- Egy fantasztikus csapat áll mögöttem, és természetesen a párom, aki egyben a koncertszervezőm és kreatív menedzserem is. Együtt dolgozunk, ami több okból kifolyólag is nagyon jó. Órákat képesek vagyunk akár arról beszélgetni, hogy mit és hogyan kellene csinálni a színpadon, egy fotózáson vagy egy videóban. Mindkettőnknek szívügye és szerelme ez az egész történet.
- A magánéletéről mennyire szeret beszélni? Nagyon sok cikk születik mostanában a családjáról.
- Ha valami boldogság történik, akkor azt természetesen megosztom a közönségemmel. Ilyen volt például, mikor terhes lettem, vagy amikor megszületett a baba. Beszámolok ezekről, mert úgy gondolom, hogy a közönség megérdemli, és fontos, hogy az embert is ismerje, ne csak az előadót. Mélyen belemenni viszont nem szeretek, mert fontos, hogy nekem is megmaradhasson a kis magánszférám, de sajnos nem mindig tudom befolyásolni, hogy mi jelenjen meg.
- A tévés szereplés fokozza az érdeklődést?
- Természetesen. Ha az ember sokat van képernyőn, jobban is érdeklődnek iránta. Ez volt A Nagy Duett idején is.
- Mit adott még a műsor ezen kívül?
A Facebook-oldalamon nagyon szembetűnő volt a változás, de adott rengeteg barátot is, legfőképp Pachmann Péter személyében, aki egy tündéri, aranyos ember, hatalmas szívvel megáldva. Azóta is nagyon jó érzés találkozni vele. A Dalnokok Ligája óta nem voltam ilyen bolondozós műsorban, ahol egy kicsit kiléphet az ember a komfortzónájából, és más lehet, úgyhogy különösen örültem a felkérésnek. Szeretek játszani.
- Az új évadot követni fogja, vagy nem nagy tévénéző?
- Biztosan követem majd, mert sok ismerős, barát lesz benne, de még nem publikus a névsor. Az előző széria nyerteseként egyébként azt javasolnám a következő versenyzőknek, hogy próbáljanak meg nagyon kreatívak lenni, és ne féljenek néha kicsit megőrülni. Attól, hogy felnövünk, kicsit gyerekek maradunk. Kell tudni játszani. Ha őszinte szeretettel az ember ezt odateszi, és nem bagatell módon, akkor azt megérzi a közönség.
- Hogy emlékszik vissza a 2005-ös Eurovízióra, amikor kijutott a NOX?
- Óriási megtiszteltetésként éltem meg, de közben meg nagy nyomás és teher. Abban a két hétben óramű pontossággal kellett működni, volt napi két próba, három sajtótájékoztató, és ott volt annak a súlya, hogy a hazánkat képviseljük. Akkora színpadon álltam, amit előtte elképzelni sem tudtam. Üvegből volt a színpad, süllyesztett részei is voltak, már 12 éve is lenyűgöző volt az a technika, amivel dolgoztak. Fantasztikus és felejthetetlen élmény volt.
- Miért volt fontos az együttesnek a kijutás?
- Meg akartuk mutatni egy nemzetközi színpadon, hogy egy ilyen picike ország is el tud érni valamit. Meg akartuk mutatni, milyen szép is a magyar zene.
- Vágyik zsűriszerepre?
- Természetesen. Úgy gondolom, az elmúlt 15 év alatt tapasztaltam és tanultam annyit, hogy ha csak egy mondatot tudok adni útravalónak, már megéri. Voltak nagyon nehéz időszakok is, de mindent túléltünk, mentem tovább előre, és nem adtam fel, mert tudtam, hogy ez az utam. Érdekes, hogy önkéntes külföldi száműzetésem alatt is tudtam,
ha kell, az élet vissza fog tenni a színpadra.
Így is lett. Fel voltam készülve arra is, ha nem így alakulna, de örülök, hogy újra színpadra állhatok itthon, és adhatok.
- Hogy történt?
- Elköltöztem London egyik kis szegletébe, elmentem szoláriumba, ahol volt egy magyar fodrász, akinél épp egy magyar lány ült, akinek volt egy szakmabeli ismerőse. Erre mennyi esély van? Ez tényleg így történt. Elkezdtünk beszélgetni a vendéggel, ő összehozott egy olyan angol sráccal, akinek volt kapcsolata egy kiadóval. Ha nem ez lett volna az utam, az élet nem adott volna ilyen dolgokat.
- Ha kezdtek Angliában jól alakulni a dolgok szakmailag, hogyhogy mégis hazajött?
- Biztos voltam benne, hogy mindent itthon szeretnék bemutatni először, így elkezdtem hazajárni fellépni. Annyira begyorsult az egész, hogy azt vettem észre, többet vagyok itthon, mint ott. Egy barátnőmnél laktam, bőröndből éltem, nagyon hányattatott történet volt. Volt olyan, hogy egy szolnoki koncertre jöttem haza, leszálltam a repülőről, jöttek értem a reptérre, elmentem a koncertre, utána rögtön mentem a reptérre. Hajnal kettőkor értem oda, a nyitásig egy bárszéken ücsörögtem négy órát, mert minden padon aludt valaki. Felültem a gépre, elaludtam, arra ébredtem, hogy megérkeztem. Aztán szépen felszámoltam kint mindent, és végre teljesen hazajöttem.
- Van még tervben külföld?
- Most már nincs. Igazából nem vagyok olyan elvágyódós típus, de azt mondom, ha az élet úgy hozza, akkor menni kell, és nekem akkor kellett. Szükségem volt lelkileg arra, hogy kiszakadjak, és újra visszataláljak önmagamhoz. Az új dal, Az éj után erről is szól. Egy magról, amit visz a szél jobbra-balra, és az a mag effektíve én vagyok, de lehet bárki életére passzoló történet. Az a mag egyszer úgyis gyökeret ereszt, kihajt és kibimbózik. A szöveg is céloz rá, hogy gyökeret eresztettem, itthon vagyok, visszatértem.
- Visszagondolva, ennyi idő után milyennek látja a NOX-ot?
- Nagyon hálás vagyok mindenért, ami az elmúlt 15 évben történt, a jóért és rosszért egyaránt. A rossz dolgok is neveltek és tanítottak. Voltak nehéz időszakok is ebben a szép történetben, ami a NOX volt, viszont mikor felmentem a színpadra, mindent félre tudtam tenni, és a közönségnek tudtam adni magam. Gyermekként sem szerettem az olyan tanárokat, akik bevitték az órára a magánéleti problémáikat. A tanár, csakúgy, mint egy előadó, azért van, hogy adjon és tanítson. Azért vagyok előadó, hogy adjak. Szeretetet, pozitív energiákat, hitet, erőt, reményt, bármit, amibe az emberek bele tudnak kapaszkodni, és ami jó érzéssel tölti el őket. Amivel többek lesznek, és úgy mennek haza, mintha a zsebükbe kaptak volna egy kis úti csomagot. Próbáltam ezt mindig így csinálni, és úgy érzem, általában sikerül is.
- Ma is megállná a helyét a NOX?
- Úgy gondolom, maximálisan. Évek óta építgetjük azt, ami ebben az évben be fog teljesedni. Kibővült zenekarral, látvánnyal, és hamarosan már táncosokkal is kiegészülve láthat minket a közönség. Olyat építünk, ami régen is volt, sőt igyekszem talán túlszárnyalni. Színházat szeretnék adni az embereknek, mert azt érzem, még mindig nagyon nagy szükség van rá.
- Sokszor mondta, hogy adni akar a közönségnek. A hétköznapokon milyen a kapcsolata velük?
- Úgy gondolom, hogy valamiért kaptam, amit kaptam, és ezt nem tarthatom meg. Magát a lehetőséget sem, hogy emberekhez eljuttassak érzéseket, szeretetet, hitet. Egyrészről én magam is, az elmúlt években, annyit tanultam önmagamról és a világról, amit át szeretnék adni másoknak. Kell, hogy adjak egy kis vigaszt azoknak, akik olyan helyzetben vannak, mint én akkor. Mindemellett pedig van lehetőségem megmosolyogtatni az embereket, adni nekik egy pici jó érzést. Ha csak kicsit is szebbé tehetem valaki napját, már megérte. Sajnos a mi kis nemzetünk sokszor nagyon szomorú. Sokkal kevesebbet mosolygunk, mint amennyit kellene. Nagyok sok külföldi barátom van, akik imádják Magyarországot, de feltűnt nekik, hogy szinte alig mosolyognak az emberek az utcán. Tőlem kérdezték, miért van ez. Azóta is van bennem egyfajta küldetéstudat, hogy egy kis derűt hozzak az emberek szívébe.
- Sikerül?
- Mikor Angliában éltem, nagyon szimpatikus volt, hogy az üzletben a pénztárosok lazák, közlékenyek, és beszélgetősek voltak. Itthon sokszor fel sem néznek. Egyszer, amikor anyuval elmentünk vásárolni, 32 fogas mosollyal mentem a kasszához, "jó napot kívánok, hogy tetszik lenni?", erre visszaszólt egy hölgy, „azt hiszed, ha mosolyogsz, attól bármi jobb lesz?" Mondtam, hogy "igen, jobb lesz". "Ha sokan mosolyognak, az pozitív energiát gerjeszt", tettem hozzá, és a végén elmosolyodott. Úgy gondolom, ha jobban meglátnánk az élet színesebb oldalát, mert hiszem, hogy van neki, akkor könnyebb lenne a hétköznapokat elviselni. Ausztráliában volt sok brazil osztálytársam, és mutattak képeket olyan szegény gyerekekről, akik azt se tudják, délután mit esznek, mégis állandóan zenélnek, énekelnek, együtt vannak, örülnek annak, hogy élnek, és süt a nap. Nekem megmutatta a világ, hogy ilyen is lehet, és szeretném egy picikét terelgetni azokat, akik fogékonyak rá, hogy lehet kicsit másképp is felfogni az életet.
- Mivel lenne elégedett, ha az év végén beszélnénk?
- Azzal lennék igazán elégedett, ha mindazok a dolgok, amiket az idei évre terveztünk, fantasztikusan sikerülnének, és minél több emberhez eljutnának. Ha nagyon sok szívet tudnánk 2017-ben is megszeretgetni, és az Éj után című dalom a rádiók és a közönség egyik nagy kedvence lenne.
2017. február 24.
origo
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
