Péter Szabó Szilvia külföldre menekült gyógyulni

A 2016-os esztendő Péter Szabó Szilvia éve, hiszen szakmailag és a magánéletben is egyenesbe került. De hogy mi köze ehhez Justin Timberlake-nek? Azt az énekesnő maga árulta el a Vasárnapi Blikknek.

- Gyerekként is ilyen jó kislány volt?
- Hát... (nevet) Mondjuk úgy, hogy eleven voltam. Mindig szerettem kint játszani a téren a többiekkel, kicsit fiús voltam. De az iskolában mindig egyedül ültem a padban, vagy elöl, vagy hátul, mert különben dumáltam volna másokkal, és ezt nem minden tanár viselte jól. Talán néha kicsit túl sok voltam, és ugyan sosem voltam balhés, egy-két intő azért került az ellenőrzőmbe.

- Emlékszik, mikor lett az éneklés a szerelme?
- Mindig is az volt. Gyerekként hátul az autóban mindig felkavarodott a gyomrom, ezért anyukám folyton középre ültetett és énekeltetett. Egy idő után azt vették észre, hogy a rádióban szólónehezebb dalokat is kiénekelem.

- Másnak is van művészvénája a családban?
- Anyukám pedagógus, aki mindig azt mondja, hogy a két lánya közül az egyik megvalósította azt, ami szeretett volna lenni, a másik pedig azt, ami lett. A nővérem ugyanis szintén tanár.

- 19 évesen egyszer csak Budapesten találta magát, a NOX énekesnőjeként. Nem volt ijesztő?
- Dehogynem! Amikor először fent hagytak az újpesti garzonban, anyu a kocsiban sírt, én a konyhában. Aláírtuk a lemezszerződést, dalokat készítettünk, klipet forgattunk, közben készültem az érettségire az osztálytársaim által indigóval lemásolt jegyzetekből.

- Azt hogy viselte vidéki lányként, hogy hirtelen az is érdekes lett, mi a kedvenc színe?
- Természetes volt. Mi fokozatosan lettünk ismertek, így nem volt annyira megterhelő, mint mondjuk egy Megasztárban feltűnt fiatalnak, akit tényleg pár hét alatt annyira megismernek, hogy minden érdekes vele kapcsolatban. Akár az, hogy mit eszik vagy kivel szórakozik, esetleg kit szeret.

- Hiányzik a NOX?
- Jó időszak volt, de amit igazán észrevettem, hogy a közönségnek hiányzik az a fajta koncertélmény. Pár éve már egy egyszerű CD-haknin sem mert playbackről énekelni senki. Ma már nem elég, ha valaki kimegy egy zenekarral és lenyomja a bulit, az emberek már igénylik a látványelemeket. Mi is valami ilyesmit szeretnénk adni egy koncerten, nekem ez a természetes.

- Ebben nőtt fel, mégis lesétált a színpadról, felszállt egy repülőre, és meg sem állt Ausztráliáig...
- Igen, és közben azt éreztem, a lelkemből szakítanak ki egy darabot.

- Szakítás után volt, menekült. Gondolta akkor, hogy valaha visszajön?
- Én mindig tudtam, hogy visszajövök. Nem vagyok az a típus, aki kalandvágyból nekivág a nagyvilágnak, és elmegy. De akkoriban annyi korábban elképzelhetetlen negatív dolgot kellett megtapasztalnom, hogy nem volt más választásom. Nagyon megijedtem ugyanis akkor magamtól, attól, ahogy a kialakult helyzetekre reagáltam. Ha akkor nem megyek el, vagy a zárt osztályon kötök ki, vagy a temetőben. Tudtam, hogy magam mögött kell hagynom mindent, és el kell induljak, hogy meggyógyuljak, megtaláljam önmagam.

- Könnyű volt?
- Hullámvasút volt. Nem csak Ausztrália, de még az az időszak is, amit a hazaköltözésem előtt Angliában töltöttem. De valahogy mindig képes voltam fókuszban tartani, hogy én azért vagyok ott, hogy rendbe tegyem magam. A pozitív dolgokra koncentráltam, még akkor is, amikor egy baleset miatt hónapokig nem tudtam mozgatni az egyik kezem.

- Mikor érezte, hogy sikerülni fog meggyógyítani a lelkét?
- Abban a pillanatban tudtam ezt, amikor felültem a repülőre. A kérdés az volt, mennyi időre lesz szükségem ehhez.

- Hogy bírta a színpad, az éneklés nélkül?
- Az NOX utolsó időszakában azt éreztem, hogy becsapom a közönséget. A színpad ugyanis olyan, mint a tanterem, oda nem szabad felvinni a problémákat, ahogy egy tanár sem viheti be az órára a gondjait. Én erre azonban már nem voltam képes, és úgy éreztem, nem tudom megadni az embereknek azt a pluszt, amiért jöttek, annak ellenére, hogy hatalmas sikerük volt azoknak a koncerteknek. Elhatároztam, akkor lépek ismét színpadra, ha újra tudok ragyogni és adni.

- Emlékszik arra, hogy mikor jött el ez a pillanat?
- Már Angliában, a Selfridges nevű luxusáruházban dolgoztam a cipőosztályon, amikor az ebédszünetben lementem a műszaki cikkekhez. Az egyik hatalmas tévéképernyőn egy Justin Timberlake-koncertfilm ment, rengeteg olyan felvétellel, amelyet a színpadon készítettek a közönség felé. Ott éreztem, hogy mennyire hiányzik, és már nem félek. Pár héttel később ismerkedtem meg azzal a csapattal, amelyiknek a segítségével végül elkészült a lemezem Angliában, és aláírhattam a Universal lemezkiadóval itthon.

- Újra siker és elismerés. Érez elégtételt azok után, hogy annyi rossz történt?
- Inkább hálát. Meg kellett élnem mindazt, ami történt, hiszek abban, hogy okkal volt a rossz is.

- Most pedig boldogabb már nem is lehetne, hiszen kisbabát vár!
- Fantasztikus érzés ez. Amióta tudom, hogy ő van, minden róla szól, minden átértékelődött, az a legfontosabb, hogy vele mi van, hogy rendben legyen. Minden porcikámmal átélem ezt az időszakot.

- Túl A Nagy Duetten van ideje kicsit pihenni?
- Próbálok, de azért a munka folyik tovább, készülünk az augusztus végi nagykoncertemre a Barba Negrában, ahol sok meglepetés várja majd a közönséget. Kedden klipet is forgattam az új dalomhoz. De természetesen nem terhelem túl magam, az utolsó időszakban pedig már szeretnék csak a babára koncentrálni, semmi másra.

- Hogy áll a babaszoba?
- Babonás vagyok, így még sehogy. Persze ötletek, tervek már vannak, de majd később foglalkozunk ezzel a párommal.

- A család is, gondolom, izgatottan várja a pici érkezését.
- Anyukám kétszeres nagymama lesz így, Gyuri édesanyja pedig már ötszörös. Nemrég pedig Gabi (Völgyesi Gabi, a Unique énekesnője, Gyuri testvére – a szerk.) mondta azt, hogy látva az ultrahangos képeket, kezd érzelmeket táplálni a picurka iránt. Egy biztos, én nagyon boldog vagyok, kisbabát várok, szerelmes vagyok, koncertezem, dalokat csinálok, Pachmann Péterrel pedig nemcsak megnyertük A Nagy Duettet, de új barátot is kaptam vele. Most kerek az életem.

2016. június 11.
Blikk