"Én már nem akarok félni"

Tele tervekkel és hivatástudattal. Péter Szabó Szilvia, az egykori NOX együttes énekesnője ma már önálló karrierjét építi, és úgy érzi, a helyén van. Bőven akad üzenete, amit szeretne megosztani a koncertjére látogatókkal, a rajongóival. A legnépszerűbb közösségi oldalon majd' 200 ezer követőt tarthat számon.

Ridikül magazin: Sokat járja az országot, rengeteg helyen koncertezik itthon és határon túl egyaránt. Saját számait és az egykori NOX-slágereket is énekli?
Péter Szabó Szilvia: Mindent, amit szeret a közönség. A szólókarrieremhez kapcsolódó számok mellett olyan dalokat is előadok, amelyek kötődnek az életemhez. Például az Animalstől A felkelő nap háza című slágert, vagy Alanis Morissette-től az Uninvited címűt. Legutóbbi dalomnak, a Látomásnak a szövegét magam írtam, és ezzel a számmal végleg le is zártam a múltat. A refrén első két sora úgy szól: "Én már nem akarok félni, nem lehet visszanézni." Szerintem ebben minden benne van.

RM: Mi adja az ihletet a szövegíráshoz?
PSZSZ: Maga a zene kell, hogy megihlessen, érzéseiben, hangulatában. Olyanról nem tudok írni, amit nem éltem meg. A Látomás idén februárban jelent meg, nagyon szeretem ezt a dalt. A végső pont volt az i-re, miután sokat dolgoztam azon, hogy meggyógyuljon a lelkem, hogy a helyén tudjam kezelni a dolgokat. Megírtam ezt a szöveget, és egy hónapra rá megismerkedtem a párommal.

RM: Most már van saját zenekara is.
PSZSZ: Tavaly nyáron Erdélybe mentünk fellépni, és útközben elaludtam. Arra ébredtem: kell egy saját zenekar. Nem volt szükség sok előkészületre, gyorsan összeállt a velem együtt ötfős csapat. Így koncerteztük végig az idei évet, de jövőre egy csodálatos hegedűssel bővülünk. Nemcsak látványban, de hangzásban és létszámban is több lesz a 2016-os év. Az új nagylemezemen is gőzerővel dolgozunk. Az élő koncerteket viszont mindennél jobban szeretem.

RM: A párja is zenész?
PSZSZ: Ő a csapat koncertszervezője, de néha színpadra is lép különböző formációkkal, hiszen csodálatosan perkázik. Több, mint másfél évvel ezelőtt toppant be az életembe, és azóta semmi sem változott. Boldogok vagyunk!

RM: Tehát végleg lezárult a múlt, minden fájdalmával és keserűségével?
PSZSZ: Igen! Több dolog szerepet játszott abban, hogy anno annyira magam alatt voltam. Nemcsak a párkapcsolatom esett szét, de minden. Egyik pillanatról a másikra talajt vesztettem. Azóta rengeteg élmény ért, és nagyon sok idő telt el. Három éve költöztem haza: rengeteg helyen nyilatkoztam és mondtam el, hogy most már tényleg minden rendben, jól érzem magam. Életemben nem voltam még ilyen boldog: a helyemen vagyok, és szeretet vesz körül. Csak ez számít!

RM: Azért mégis meghatározó lehet a múlt. Hiszen egészen Ausztráliáig ment előle. Nagyon más világba került, nagyon mást csinált ott, mint itthon.
PSZSZ: Megijedtem a bennem és a körülöttem zajló dolgoktól. Lelkileg padlót fogtam, és igazából -ha lehet így mondani- száműztem magam. Akkoriban rengeteget sírtam, és kerestem a válaszokat a miértjeimre. A közönségnek és természetesen a családomnak is kisebb sokk volt a döntésem, hogy elmentem, de támogattam, ami akkoriban mindennél többet jelentett.

RM: Ausztráliában egy étteremben dolgozott. Közben nem gondolt arra, hogy "de hát én vagyok Péter Szabó Szilvia, az énekesnő"?
PSZSZ: Egy lány voltam, aki egyébként énekesnő, de akkor, ott, abban a helyzetben kellett megfelelnem. Persze, olykor megfordult a fejemben, hogy Istenem, mit is csinálok én itt. De volt bennem alázat a munka és a közönség iránt. Édesanyám szokta mondani, hogy vannak dolgok, amelyek jók nekünk, és vannak dolgok, melyek értünk vannak. Sok olyan helyzetet éltem meg a pár éves önkéntes száműzetésem alatt, amitől mások összeroppantak volna, de én úgy gondolom, általuk több és jobb ember lettem. Hálás vagyok érte.

RM: Fellépett azért Ausztráliában is? Úgy tudom, a Magyar Házakat látogatta.
PSZSZ: Nyitott voltam mindenre, nagy lehetőségek nem jöttek, de énekeltem, és körbejártam egész Ausztráliát. Csodálatos vízeséseket, meseszép tájakat láttam, és eljutottam a Nagy Korallzátonyhoz, amely a világ tíz legszebb búvárhelye között szerepel. Ezért is hálás vagyok. Kaptunk búvárruhát, felszerelést és oktatást. Külön felhívták a figyelmünket arra, hogy ne mosolyogjunk a pipával a szánkban, mert tele lesz vízzel. Én bedugtam a fejem az óceánba, és nem bírtam ki... azonnal elmosolyodtam. Olyan szépet láttam, mint még soha! Persze, köpködtem utána a vizet. A végén még korallcápákat is láttunk a hajó mellett úszkálni. Ausztráliában különben is sok varázslatos dolgot élhet meg az ember. Jártunk olyan kisvárosokban, ahol a kenguruk a kertekben ugráltak. Az egyik homokos, nagyon romantikus, kidőlt fákkal tűzdelt tengerparton a vízben kellett az autónak gázolnia, hogy elérjük a földnyelv végét, ahol milliónyi égszínkék rákocska festette be a partot. És láttam ámbrásceteket vonulni, ahogy feljönnek a víz fölé! Sok csodát kaptam és rengeteg barátot!

RM: Nyilván a nyelvtanulás is fontos cél volt...
PSZSZ: Persze! Az egyik legfontosabb. Végigjártam a nyelviskola valamennyi lépcsőfokát, a legmagasabb szintig. Aztán, mivel ez kifogyott alólam, elmentem sportiskolába, és személyi edzőnek tanultam. Mindemellett modellkedtem és dolgoztam. Tökéletes hely volt arra, amiért mentem. Felejteni és újra felállni!

RM: Aztán visszatért Európába, de még mindig nem Budapestre. Miért?
PSZSZ: Ha valaki hosszabb időt tölt Ausztráliában, megváltozik a felfogása a tér-idő dimenzióról. Brisbane-ig több, mint harminc órát kellett repülnöm. Ehhez képest Európa távolságai sokkal barátibbak. London alig 1700 kilométerre van a magyar fővárostól. Úgyhogy jóformán hazajöttem. De még nem voltam kész rá, hogy szembesüljek a régi világommal. Ezért Angliában kerestem munkát!

RM: Sok helyen megírták, hogy Angliában egy cipőboltban volt eladó. Ami persze igaz, de azért ennél többről lehetett szó...
PSZSZ: Először pályázgattam az interneten, de semmi olyan ajánlatot nem kaptam, ahol szívesen dolgoztam volna. Fogtam magam, beugrottam egy másolóüzletbe, és készíttettem negyven példányt az életrajzomból. Bementem London belvárosába és ott keresztül-kasul mindenhová, ahol szívesen dolgoztam volna, beadtam az életrajzomat. Először a Guess Jeansnél kaptam állást, majd egy csodálatos lehetőség adódott: a Jimmy Choo-nál dolgozhattam, a Selfridges áruházban. Imádtam!

RM: Uramisten! A világ egyik legelegánsabb cipőmárkája, a világ egyik legnagyobb luxusáruházában! Van is tőlük cipője?
PSZSZ: Igen, nagy kedvezménnyel vásárolhattunk. Nem volt könnyű ide bejutni. Jó pár lépcsős interjú után be kellett vágni több paksaméta anyagot a cégről, a felépítéséről, a történetéről, a vezetőiről, a tulajdonosairól, a céljairól. Aztán állásinterjúznom kellett az áruháznál is, hogy megfelelek-e az áruház mint márka képviseletére. Többnapos oktatást kaptam arról is, hogyan kell bánni a vevőkkel, hogyan lehet kiszúrni a hamis bankkártyákat. A vevőkör nagyon széles volt. Voltak hihetetlenül gazdag vásárlóink a világ minden pontjáról, olyan is akadt, aki testőrökkel érkezett.

RM: Ez is egy karrier: de hol volt a NOX énekesnője és a hivatás?
PSZSZ: Eredetileg csak öt hónapra akartam elmenni, a terv az volt, hogy utána hazajövök és koncertezünk tovább. De aztán a hazautazásom előtt egy hónappal -rajtam kívülálló okok miatt- sajnos nem így történt.

RM: Nagy Tamás, a NOX táncosa öngyilkosságot is megkísérelt azután, hogy ő is talajt vesztett az együttes feloszlását követően. Nem érzi felelősnek magát?
PSZSZ: Jó barátom volt Tomi, de ezekről az eseményekről én a sajtóból értesültem. Akkoriban ő sajnos teljesen elzárkózott a világtól, így tőlem is. Ez az eset évekkel az én elutazásom után történt, és semmi köze nem volt a NOX-hoz.

RM: Mi hozta aztán mégis vissza Budapestre?
PSZSZ: Nem hiszek a véletlenekben, de Londonban egy ismerős magyar lány véletlenül bemutatott egy zenész fiúnak, akinek a menedzsere elkezdett velem is foglalkozni. Az ő segítségükkel aláírtam itthon egy szerződést a Universalhoz, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már több időt töltök itthon, mint Londonban. Tehát ott felmondtam a lakásomat, és "hazacsordogáltam".

RM: Rengeteg rajongója van, a Facebookon több, mint 176 ezer követője...
PSZSZ: A közösségi oldalamra azért vagyok büszke, mert magas az aktivitása, egy-egy bejegyzésemre néha 10-15 ezer like érkezik. A rajongóim nélkül nem létezem, de nem elsősorban azért, mert ők hallgatják a dalaimat. Azért imádom a szakmámat, mert adhatok. Megadták az égiek, hogy a színpad által nagyon sok embert el tudok érni. Éltem meg olyan dolgokat, amelyekből én is tanultam, és nekem rettentő fontos, hogy a tapasztalásaimat, vagy csak a "hidd el, lesz jobb" érzését átadhassam az embereknek. Ezért is hiányzott az éneklés. Valamit mindig át kell adnom, egy érzést, egy mozdulatot, bármit. Amikor nem énekelhettem, úgy éreztem, megfulladok. Én vagyok az emberekért, és nem fordítva. Egy kicsit kisherceg-effektus, a róka megszelídítése.

RM: Melyek a távolabbi céljai?
PSZSZ: Boldog akarok lenni. Szeretnék két gyereket, egy picurka kertes házat kis konyhakerttel. Egy kis teraszt, ahol este, mikor kiülök, tücsökciripelést hallhatok. Az otthon melegére vágyom. Fontos, hogy hol lakom, hová megyek haza. Magyarország gyönyörű, itt akarok élni. A legfontosabb, hogy énekelhessek, és adhassak az embereknek, ahogy eddig is.

2015. december 3.
Ridikül