Péter Szabó Szilvia - Újra az élet napos oldalán sütkérezik

Nincs recept a boldogságra, kinek ilyen, kinek olyan úton sikerül elérnie. Megtartani mindenkinek nehéz, a sors senkit nem kímél a fájdalmaktól. Péter Szabó Szilvia három évvel ezelőtt egészen Ausztráliáig menekült, hogy egy csalódás után újra magára találjon.

Minden más volt, mint itthon, így könnyebb volt számára új célokat keresni, és megtalálni az azokhoz vezető utat is. A sikerekben gazdag, karrierépítő évek után az énekesnőnek szüksége volt egy csendesebb, rezignáltabb időszakra, amikor végre alkalma volt meghallani a belső hangját, és megérteni, hogy mire is vágyik igazán a lelke mélyén.

- Amikor úgy döntöttem, hogy nekivágok a világnak, hosszú idő után először döntöttem úgy, hogy én leszek a legfontosabb saját magamnak. Korábban hajlamos voltam háttérbe szorítani a saját igényeimet, a végtelenségig alkalmazkodtam másokhoz. Induláskor annyit mondtam az anyukámnak, hogy most mennem kell, egy kicsit kiszakadnom a jelenből és megtalálni újra önmagam. Szavak nélkül is megértett és azzal engedett el, hogy menjek, amerre a szívem visz, ő drukkol nekem és szeret.

- Remélted, hogy sok dolog megváltozik benned, ha minden megváltozik körülötted? 
- Reméltem és valahol tudtam is. A világ másik végén nem volt kinek megfelelnem, nem akartam mindig mások gondját megoldani, egyedül csak magamra figyelhettem. Nem azért választottam ezt a helyet, mert az volt a legmesszebb, hiszen tudtam, hogy bármilyen messzire futok is, az emlékeim velem jönnek. Mégis úgy gondoltam, hogy egy idegen térben könnyebb a múltat feldolgozni, hiszen semmi sem emlékeztet a régi életemre. Az a Szilva, aki 2009. szilveszterén felült a repülőre, ugyanaz a lány, aki most visszatért. Önmagamat nem akartam és soha nem is akarnám elveszíteni, de talán fel kellett nőnöm és önállósodnom, sok mindent bebizonyítani önmagamnak. A csend és a béke nagyon jó gyógyír tud lenni és Ausztráliában rengeteg olyan hely van, ahol egy lélek sincs, ahol szó szerint végtelen magányban lehet az ember, egyedül a természettel. Én is sokat ültem órákon át a parton, hallgattam az óceán hangját és elmélkedtem. Másoknak is ajánlhatom, mert ez az élmény felér egy terápiával.

- Mire tanított ez a három év nőként, emberként? 
- Szeretni magamat, tisztelni magamat, kiállni magamért, megállni a saját lábamon bárhol, teljesen egyedül és imádni az életet! Egy nagyon kedves barátnőmnél laktam odakint, iskolába jártam, bártenderként dolgoztam és egy ideig modellként is kipróbáltam magam. Gyűlölöm a tétlenséget, mindig szeretek úgy lefeküdni, hogy az adott napon csináltam valami hasznosat. Azt hiszem, ha nagy vagyonnal mentem volna külföldre, akkor is minden követ megmozgatok, hogy dolgozhassak. Számomra komoly próbatétel volt, hogy gyakorlatilag végig önellátó tudtam lenni. Hogy egy idegen közegben, ahol minden ismeretlen volt, mégsem éreztem magam kiszolgáltatottnak.

- Volt terved arra, hogy meddig maradsz? 
- Időben nem, lélekben igen. Addig, amíg meg nem erősödöm a hazatérésre. Egy idő után nyilván akadnak holtpontok, mert az embernek elkezd betegesen hiányozni a családja és a barátai, de ezeken túl lehet lendülni. Az érzést akkor éled meg igazán, amikor leszállsz a repülőről egy idegen tájon, beleszívsz a levegőbe és nem tudod megmondani miért, de az valahogy más. Akkor érted meg, hogy bárhol vagy a világban, valójában ide tartozol. Mindig is nagyon pozitív és mosolygós lány voltam, legtöbbször meg tudtam látni az élet apró szépségeit. Szentimentálisan hangozhat, de annak is tudok örülni, ha esik az eső, mert akkor az jó a természetnek. Tavaly egyszer azon kaptam magam, hogy már sokkal kevesebbet sírok, majd azt vettem észre, hogy hónapok óta egy könnycsepp sem gördült le az arcomon. Ezek nagyon aprónak hangzó kis örömök, de engem végtelen büszkeséggel töltött el.

- Szereted, ha nyoma marad az érzéseidnek, vagy ami bánt, azt szereted elengedni? Írtál például naplót?
- Naplót még egész kislányként elkezdtem írni, és azóta is gyakran ragadok tollat. Van, hogy akár egy évig semmit nem írok, de az jó jel, mert akkor minden megy a maga útján, rendületlenül. Amikor azonban olyan helyzetbe sodor az élet, amit nehezen dolgozok fel, akkor azonnal elkezdek írni, mert amint leírom a fájdalmat, megérkezik a tollból a megoldás is. Természetesen, ezekből olykor dalok is születnek. Emellett sokat meditálok és olvasok, angolul és magyarul is, nagyon szeretem például a személyiségfejlesztő könyveket. Hiszek az agykontrollban, a vonzás törvényében, abban, hogy én irányítom az életemet. Néha szeretek elmenni jósnőhöz is, hogy megerősítse bennem a hitet, minden lehet jobb a jelenleginél. Hogy a szemembe nézzen és azt mondja, egyszer elmúlik a fájdalom. Mostanában viszont nem készülök jóshoz, hiszen magamtól is tudom, hogy minden rendben van.

- Felmerült benned, hogy szakítasz az énekléssel és egy egészen más irányban találsz magadra? Van B-terved az életre?
- B-terve az embernek mindig van. Sosem tudhatod, mit hoz a holnap, nem szabad egy lapra föltenni mindent. Az énekléssel képtelen lennék szakítani, ez az életem, színpad nélkül nem létezem. Az elmúlt években kinyitottam magam és rábíztam az életem az Égiekre. Azt kértem, történjen, aminek történnie kell, és vigyenek arra, amerre mennem kell. A szívemet követtem és lám, megint itt vagyok. Ez számomra bizonyosság, hogy jó úton haladok és haladtam eddig is.

- Abban a nyugalomban élsz, hogy mindennek oka van, hogy minden történik valamiért?
- Bizonyossággal hiszem, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik. Ha visszatekintek az életemre, millió ilyen dolog volt. Lehet ezeket a dolgokat kezelni, csak érzékenynek kell lenni az apróságokra, és figyelni. Nem szabad fejjel menni a falnak. Aminek mennie kell vagy múlnia kell, azt el kell gyászolni és el kell engedni. Aztán, ha követem a megérzéseimet, merek repülni és egy kicsit tovább látni a hétköznapok szürke homályán, az élet bizonyítani fog. Számomra is megváltozott a világ. Már nem félek... Másfél éve terveztem, hogy hazajövök, de rájöttem, hogy még nincs itt az ideje. Közelebb jöttem, de nem egészen haza. Olyan helyet kerestem, ahol megértik az angolt és nyilván tudat alatt húzott már vissza a szívem. London világváros, a zene egyik központja, s bár eladóként dolgoztam egy exkluzív luxusáruházban, egy ideig minden nagyon jó volt. Aztán egyre jobban frusztrált már a színpad hiánya. Egy napon láttam a tévében egy koncertet és elemi erővel hatott rám, amikor a színpad irányából mutatták a közönséget, pont onnan, ahonnan annak idején én is láttam. Ez az élmény annyira erősen érintett, hogy rögtön azt kérdeztem magamtól: mit keresek én itt, miért nem vagyok a színpadon? Szerencsére hamar találtam kint egy menedzsmentet, akikkel elkezdtem dolgozni. Egy pop/dance albumot készítünk, ami februárban jelenik meg, angolul és magyarul is. Lehetne ez egy nagyon megfejtős dalgyűjtemény, biztos kedvelnék is páran, de igazából nem erre vágytam. Sokat számít, hogy mi az, ami friss és új a zenében, de a legfőbb érv, hogy én kedvelem az adott stílust. Egy mondás szerint: egy énekes akkor érik be, ha ő maga fogalmazza meg a gondolatait. Úgy érzem, nekem most sikerült. Az új album dalai nem történeteket mesélnek el, hanem inkább érzéseket közvetítenek azzal az alapgondolattal, hogy mindig kisüt a Nap, ha nem akarjuk, akkor is. A szólólemezzel Szilvia lett a művésznevem, nem akartam túlbonyolítani. Röviden jellemez engem. Ha színpadra lépek, kicsit megváltozom. Általában szerény lánynak tartanak, de a színpad magabiztosságot ad, ott én irányítok, és meg tudok magamból mutatni olyan végleteket is, amit a való életben nem. Bármennyire is próbálnék eltávolodni ettől, szükségem van erre az érzésre.

- Mit mond most rólad az anyukád, milyennek lát ahhoz képest, amikor elmentél?
- Apu is és anyu is végtelenül büszkék rám. Erősnek, magabiztosnak és boldognak látnak, ami a szülői szívek legnagyobb öröme. Engem az is boldoggá tesz, hogy őket annak látom.
Londonban lakom, mert ott van a menedzsmentem, illetve egy pici lakásom. Annyiszor költöztem és kezdtem új életet a nulláról, hogy most egy ideig nem szeretnék. Szóval, most Londonba megyek haza, a lakásba, ahol lakom, amit úgy alakítottam ki, hogy abban végtelen szeretet vesz körül... Az otthonom azonban mindig itthon lesz. A szüleimnél, Magyarországon.

2013. február
Ezo Boldogság Magazin