Interjú Péter Szabó Szilviával

Amint megjelenik, a külvárosi pláza folyosóján, egyszerre felragyog a nap. A lődörgő, cipekedő, bámészkodó, unalmas tekintetű emberek között úgy hat, mint Botticelli habokból kiemelkedő Vénusza. Fény a szürkeségben, ünnep a hétköznapiságban, jelenség a megszokottságban. Hódító, decens, feltűnő, de visszafogott, átható, de szelíd, kedves, de szigorú, természetes, de finom, mély szenvedélyű, de fegyelmezett, határozott, de esendő. Valaki, aki se büszkén, se feszengve, hanem a tisztesség hitével vállalja lényét, egyéniségét, önmagát, ahogy a színpadon, kamerák előtt, képernyőn, énekesként, előadóként, frontemberként, úgy emberként, nőként, személyiségként. Amott határozottabban, nyersebben, impulzívabban, emitt lágyabban, szemérmesebben, pasztellesebben, de ugyanaz az erő, árnyaltság, hitelesség, és tisztaság. Egy műfaj továbbvivője, egy műfaj megteremtője, egy műfaj beteljesítője, egy műfaj elindítója - illetve így nem is igaz az egész, hiszen ő önmagában egy műfaj: a NOX énekesnője, Péter Szabó Szilvia.

- Rögtön megismertem ebben a hatalmas tömegben, és nem is okvetlenül a külsejéről, hiszen például elbizonytalaníthatott volna, hogy le van vágva az a nagyon jellegzetes omló, fekete, arcát keretbe foglaló haja. Viszont van magában, az egész lényében valami jellegzetes, valami összetéveszthetetlen, valami hasonlíthatatlan... Észrevette már?
- Nem látom magamat kívülről, de talán... szóval merem remélni, hogy lehet...

- De tudja magáról, hogy hat az emberekre...
- Igen.

- Ez egy adott, kicsi kortól létező képesség egy emberben, vagy kialakul?
- Szerintem ez bennem van. Még nem gondolkodtam rajta, de többször is tűnt már úgy, hogy csak vagyok, és hatok az emberekre... Furcsa...

- Tehát már az óvodában is észrevette, hogy magára jobban odafigyelnek a többiek, vagy az óvó nénik?
- Igen, igen, volt ilyen.

- Gondolom, hogy kezdetben ez nagyon boldogító felismerés, hogy jé, azt játsszuk, amit én akarok, azt esszük, amit én szeretnék..!
- Azért nem teljesen így volt. Nem voltam az a kimondott „világ közepe” típus. Szemérmesebb, vagy szégyenlősebb voltam annál, hogy ezt élveztem volna... Meg nem is érdekelt annyira, nem volt okvetlenül fontos számomra... Inkább olyan értelemben voltam a központ, hogy ha mondjuk egy-egy dolgozatról kellett lebeszélni tanárokat, vagy farsangkor, vagy rendezvényeken valakinek szerepelnie kellett... Akkor igen, akkor én kerültem előtérbe, én voltam a vezéregyéniség, de nem használtam ezt ki, nem éltem vele vissza.

- Önmagában azzal sincs semmi baj, ha valaki ezzel akár él, akár odaél, akár visszaél... Egyébként sem tudni, hogy hol az oda, hol a vissza...
- De én akkor sem éltem vele vissza!

- Miért nem?
- Nem tudom...

- Erkölcsiség ez? Félszegség vagy szemérem..?
- Így jött... De olyan nehezen tudok magamról beszélni...!

- Mást se csinál élete javarészében, mint kiáll sok-sok ember elé, és magáról énekel, magát mutatja, legbensőbb érzelmeit osztja meg a világgal...
- Igen, ezeket a dolgokat el tudom dalolni, táncolni saját magamról, de nem tudom elmondani! Lehet, hogy nem is vagyok tisztában ezekkel, nem is látom, nem is ismerem kellően magamat...

- Ugyanakkor azt gondolom, hogy maga nagyon tudatosan és markánsan hat a környezetére. Érződik például, hogy kifejezetten gondot fordít a megjelenésére. Sok függő van magán, de érezhetően minden egyes darabja gondosan össze van válogatva. A sok mindenféle a karkötő, gyűrű, nyaklánc hihetetlen választékossággal, kreativitással, és ízléssel egészíti ki egymást, és emeli ki egyéniségét...
- Ó! Köszönöm szépen!

- Hogyan válogatja ezeket össze? Bíbelődik vele?
- Á! Csupán ösztönösen. Amit úgy gondolok, hogy megy egymáshoz, azt veszem fel reggel.

- Mitől függ, hogy melyeket? A naptól, a hangulattól, hogy kivel találkozik, miért találkozik?...
- Minden fontos tud lenni: hogy kivel találkozom, hogy hová kell mennem, hogyan ébredtem, de akár az is, hogy süt-e a nap, vagy éppen esik-e az eső. Hogy milyen napom van...

- Akkor akár ki lehetne olvasni valamit a mai napjáról, abból, hogy éppen mi minden van magán?
- Akár... Ma reggel mennem kellett az RTL Reggelibe, és egy picit csinosabbnak kellett lennem. Úgy értve, hogy nem annyira sportosnak, mert egyébként elég sportosan öltözöm. Ez a farmer például nem kifejezetten szaladgálós...

- ... hanem?
- ... hanem csak egy kicsit szaladgálós...

- Szeret nagyon elegáns is lenni?
- Persze, szoktam úgy is, de inkább csak télen...

- Egyébként is magas, puszta megjelenésével is kiemelkedik, figyelmet kelt... Élvezi vagy inkább zavarja?
- Nem tudom... Talán azért nem hordok magas sarkú cipőt, hogy ne legyek még magasabb... Igen, nem szeretem, ha alacsonyabbak nálam az emberek.

- Ezzel együtt, akár mélyített cipőben is minden megnyilvánulásában hordja az egyediség, a rendkívüliség stigmáját. Ennek, gondolom, hogy sok hátránya is van...
- Most már nem érzem annyira. Vagy az is lehet, hogy nem figyelek rá. Ez inkább az iskolában volt érezhető, és olykor tényleg zavaró... Nem tudom... De mondom: nemigen tudok magamról beszélni, különösen nem szeretem ajnározni magam, meg dicsőíteni. Ez nekem nem megy. Nem tudom azt mondani, hogy ilyen vagy olyan kisugárzásom van!... Meg igazán fogalmam sincs, hogy mit váltok ki az emberekből. Azt tudom, hogy szeretik, amit csinálunk, persze legfőképpen a csapat miatt. Az egység érdekében, a zene, és talán miattam is. De, hogy ebből mennyi az én részem, hogy ezen belül konkrétan mit váltok ki az emberekből, azt nem tudhatom...

- De amikor szinte gyerekfejjel erre a nagyon fura pályára tette az életét, mégiscsak érzett, sejtett valamit...
- Igen, mert szeretek adni az embereknek valamit a színpadról. Egy kis boldogságot, egy kis jó érzést, vagy bármit, ami révén, legalább addig, könnyebb az életük...

- Ehhez elég nagy vakmerőség kellett...
- Miért?

- Mert annyian próbálkoznak ezzel, annyian vágnak nagy illúziókkal a pályának, sok-sok emberben megvan az indíttatás, hogy adjon, adhasson, és olyan keveseknek sikerül...
- Eleinte én is csak próbálkoztam, és hál’ Istennek sikerült.

- Megindult egy kis faluból, mint egy népmesei hős, pontosabban hősnő, és öt perc alatt...
- ... hát! Az nem öt perc volt, de, mondom, hál’ istennek jól alakult... Igen.

- Ez képesség, szerencse, elhivatottság, akarat kérdése?...
- Ez mind egyben. És az is nagyon fontos, hogy egy nagyon jó csapat áll a NOX mögött, tehát ez nem csak az én érdemem. Úgy gondolom, hogy önmagamban édeskevés lennék. Tudják az emberek, hogy ha a NOX-ról van szó, akkor az egy kerek egész, , hogy ott mindig minden nagyon össze van rakva. Tudják, hogyha valahol ki van plakátozva, hogy NOX-koncert lesz, érdemes jegyet venni és eljönni, mert biztosan kapnak érte valami szépet, izgalmasat, ami energiákkal tölt fel. Mert most, már negyedik éve, csak élőben zenélünk, hatalmas show-val, nagyon nagy látvánnyal, és ez mind-mind idetartozik. Szeretik az emberek azt, hogy maximálisan ki vannak szolgálva. Hogy tudják, ha megtisztelnek bennünket az érdeklődésükkel, akkor mi tőlünk telhető legtöbbet adjuk érte.

- Ebben mennyi az ön személyes kreativitása? Az, hogy egy remek csapatnak egy fontos eleme, és tehetségesen illeszkedik a remekül működő gépezetbe?
- Remélem, nekem is megvan a magam fontos, határozott szerepe, de ez csak része az egésznek. Tudni kell, hogy legfőképpen a producerünk, Rácz László - aki a párom is - szokta kitalálni a fő csapásvonalakat, de én is, és a stáb többi tagja is, főként kiegészítgetjük a gondolatait, az elképzeléseit.

- Maga, általában hagyja, igényli, szereti, hogy befolyásolják, irányítsák?...
- Néha igen.

- Pedig úgy érzem, hogy olykor makrancosabb ennél, akaratosabb szilajabb...
- Miből gondolja?

- Például a tekintetéből...
- Igen, de csak akkor vagyok akaratos, hogy ha nem értek egyet a másik véleményével. Ha én valamiben tök’ mást vagy mást is látok. Ha egyetértek valamivel, vagy meg tudnak győzni arról, hogy az a helyes út, akkor nem kötöm az ebet a karóhoz. Hogy csak azért is nekem legyen igazam! Persze, ha olyan a helyzet, amikor érzem, hogy ki kell álljak, ott kemény leszek, és ilyenkor általában érvényesül az akaratom. Szerencsére ritkán kerül sor nálunk élesebb vitákra. Többnyire jól működnek a dolgok, egyensúlyban van minden. Olyan, mint egy harmonikus család.

- Persze, de azt tudjuk, hogy azért egy nagyon jó, összetartó családon belül is állandó a civakodás, a vita, a morgolódás...
- Mindenki elmondja a véleményét, és ha valakinek ellenvéleménye van, és meg tudja azt indokolni, akkor a másik igazat ad neki. Nincs olyan, hogy csak azért, hogy nekem legyen igazam! Kisebb viták persze vannak, hogy én így látom, te meg úgy, de valamelyikünk mindig meggyőzi a másikat.

- De vannak óhatatlanul indulataink, feszültségeink, rossz napjaink...
- Tényleg nem szoktunk veszekedni a csapaton belül. Szerencsére.

- Miközben beszélgetünk, folytonosan azon töprengek, hogy vajon valóban ilyen békés, harmonikus csaj maga, mint ahogyan a szavaiból kisejlik?...
- Nekem életelemem a béke. Ha valami konfliktus van a környezetemben vagy a közvetlen közelemben, akkor attól kiborulok. Nekem a legfontosabb az, hogy nyugalom legyen, meg harmónia és béke.

- Ez nem lehet akár valami védekezés is?
- Nem, nem. Miért lenne?

- Mert én is félek a konfliktusoktól, ezért akarok állandóan békét. Nem tudok mit kezdeni a konfliktusokkal...
- Gyűlölök veszekedni. Értelmetlen időtöltésnek tartom. Nem vagyok az a típus, aki mindent lenyel, csak azért, hogy ne legyen konfliktus, de ha valaki megbánt, vagy valami igazságtalanságot tapasztalok, akkor kinyitom a számat! Olyankor nem mérséklem magamat, de nem vagyok haragtartó sem.

- Mert maga is nagyon-nagyon érzékeny, impulzív...
- Ez így van. De pont azt mondom, hogy nem nyelem le. Ha megbántanak, akkor keményen odacsapok, és megmondom a magamét, s ezzel ki kis adtam a mérgemet. Ezért is nem vagyok haragtartó. Addig ütöm a vasat, amíg meg nincs beszélve a probléma, amíg nincs békesség. Tudok veszekedni is, sőt addig nem hagyom... nem is tudom abbahagyni, amíg nem csendesülnek el az indulataim. Ameddig nem beszéltünk meg mindent, amíg nincs oké, nincs béke... De addig nem nyugszom!

- Ugye, nem lehet nagyon könnyű magával?
- Nem.

- No lám, egy ilyen békés, álmodozó szemű kislányról kiderül, hogy hárpia is tud lenni, és akaratos, rakoncátlan...
- Igen, de hál’ istennek ez ritkán fordul elő. Legalábbis nem jellemzően. Én, azt hiszem, hogy tényleg békés természetű ember vagyok.

- Fegyelmezett?
- Igen.

- Ugyanakkor tele van romantikus hevületekkel...
- Igen, az is igaz.

- Szerintem maga sír az érzelmes filmeken...
- Mit gondol! Nem csak az érzelmes filmeken, de még a reklámokon is olykor sírok. Bármilyen szép dolog meg tud ríkatni...

- Egy ilyen kegyetlen pályán, mint a magáé, nem túlontúl nehéz meglenni, méghozzá ennyire hosszú időn keresztül, ilyen érzékenységgel?
- Nem mindig könnyű... Persze, sokszor vagyok mélyponton igaztalan bántások, méltatlanságok miatt, de szerencsére az idők során, főként a barátok segítségével megtanultam kezelni.

- Mit jelent az, hogy „kezelni”?
- Ezt nem tudom megmagyarázni...

- Fegyelem? Önuralom? Jó képet mutatok, hogy ne lássa világ...
- Igen... Van egy mondás - most nem fog eszembe jutni az eleje -, miszerint dühösnek lenni annyit jelent, mint mások hülyeségei miatt bosszút állni saját magunkon. És ha olyan emberről van szó, aki nem számít annyira, vagy fölöslegesnek érzem, hogy vele vitatkozzam, akkor inkább hagyom. Úgy vagyok vele, hogy neki is rossz lehet, hogy ő így gondolja. Sőt, neki talán rosszabb, mint nekem, ezért inkább hagyom.

- És a magunk hülyeségével mit tudunk csinálni? Az a nehezebb...
- Az nehezebb, ebben igaza van. Azt is kezelni kell.

- Maga milyen ember tulajdonképpen?
- Nem tudom...

- Bátor?
- Igen.

- Törekvő? Ambiciózus?
- Amiben kell, abban igen, persze nem mindenáron és nem mindenkin át.

- Független valamennyire?...
- Mit értünk függetlenség alatt?

- Öntörvényűséget...
- Részben igen.

- Másrészben meg nagyon függ?
- Igénylem azt, hogy függhessek valakitől.

- Mert nagyon nagy a szeretetigénye?
- Pontosan.

- Nem fél, hogy emiatt kiszolgáltatottá válik?
- Nem. Ha mégis igen, akkor pórul jártam... De inkább nem...Lehet, hogy nem vagyok eléggé határozott?

- Ilyen fel se vetődjön!
- Köszönöm, hogy megnyugtatott... De tény, hogy nem mindenkinek tárom ki magam...

- Sőt! Azt hiszem, hogy kevésnek. Maga valószínűleg nagyon zárt.
- Igen, kialakult az idők során egy védekező mechanizmus bennem.

- Sok szempontból hátrányt jelent az életben az, hogy nagyon szép?
- Nem tudom... Tényleg nem tudom. Mert ami számomra rossz vagy kellemetlen, arról sosem tudom pontosan, miért is rossz nekem. Nem mondja azt senki, hogy azért vagyok veled bunkó, mert szép vagy, csak időnként tapasztalok érthetetlen bárdolatlanságokat. Lehet, hogy emiatt?

- Vagy ellenkezőleg, azért nagyon kedves valaki, vagy azért tartja nagyon tehetségesnek, mert szép, annyira szép...
- Erre nem tudok válaszolni...

- Melyik a fontosabb magának: ha azért tetszik valakinek, mert tehetséges, vagy azért, mert szép? De az is lehet, hogy a kettő nem választható el?
- Inkább a tehetség! Igazából összefügg a kettő, de számomra fontosabb a tehetség...

- Mert magától talán elfogadhatnának gyengébb produkciót is, lévén, hogy a látvány olyan lenyűgöző, hogy akkor is hat...
- De magammal szemben vannak elvárásaim, és ezek elég erősek!

- És ha nem teljesíti?... Érzi, hogy ugyan sikere volt az produkciónak, de nem volt igazán jó...
- Akkor, hú, nagyon dühös vagyok magamra. Legjobb, ha bevallom, hogy nem úgy sikerült, mint kellett volna, és teszek érte, hogy legközelebb ne fordulhasson elő ilyen!

- Lehet ez ellen tenni?
- Persze!

- Én pedig úgy képzeltem, hogy kinyitja a száját, és vagy szépen jön a hang, vagy nem jön olyan szépen. Nem vagyunk olykor kiszolgáltatottak a pillanatnyi állapotunknak?
- Lehet tenni ellene: oda kell figyelni, hogy az a pillanatnyi állapot, akkor, a kellő helyen és pillanatban igenis jó legyen!

- Magának nagyon kell a önfegyelem, és az odafigyelés egy-egy fellépésen?
- Igen. Meg fontos tudni, hogy kialudtam magam előtte az este, hogy voltam énekórán, hogy annyit ettem, amennyit kell... Sok apró részlet van, ami mind nagyon fontos.

- Mikor érzi igazán jól magát?
- Nagyon sokszor. Nem tudok így hirtelenjében példát mondani, de sokszor. Amikor énekelek, vagy nézek egy jó filmet, vagy alszom egyet, sétálok a városban a párommal...

- Merre szeret sétálni?
- Mindegy, csak a párom ott legyen velem. Például a belvárosban, ahol szép házak vannak, meg jó kávézók...

- Mennyire tud laza lenni?
- Maximálisan, de csak a családommal, és a barátaimmal.

- Akkor pajkos, felszabadult, vidám, és amikor ki kell lépni innen, akkor ez a fegyelmezett állapot?
- Igen, de ez nem tudatos, hanem ösztönös dolog.

- Maga osztja be az idejét?
- Az élet beosztja magát.

- Nem lázad ellene?
- Mit lázadjak? Mondhatnám persze azt, hogy én márpedig ma nem megyek be valamelyik tévéstúdióba egy akármelyik műsorba. Akkor azt mondják, hogy rendben van, pihenjek nyugodtan, de biztos lehetek abban, hogy többé engem oda nem hívnak...

- Nem válhat az ember a saját hírneve és karrierje rabjává?
- Nem hinném... Szerintem ez nálam így biztos nem igaz. Mert arra odafigyelek, hogy minden héten legyen legalább egy nap, amikor magamnak vagyok, amikor szinte kizárom a külvilágot, és csak magammal foglalkozom.

- Olyankor miket csinál?
- Tök’ természetes, normális dolgokat... Például főzök...

- ... receptből, vagy kreatívan kitalálva valamit, a maga feje után?
- Úgy mondanám, hogy a magam ízlése, hangulata szerint kiegészítem a kész recepteket. Aztán sokat alszom, tévét nézek, elmegyek vásárolni, kimosok, játszom a kutyámmal...

- Milyen kutyája van?
- Egy keverék kiskutyám van. Egy picike kutyus.

- Miért?
- Tök’ véletlenül lett nekünk ez a kutya, tavaly szeptemberben. Én nagyon nem akartam kutyát, és a párom sokszor mondta, hogy kéne. Én váltig kitartottam, hogy nem, nem, nem! Hogy nem olyan életet élünk, hogy nem vagyunk annyit otthon... És akkor elmentünk egy állatvédelmi napra Gödöllőre, ott pedig már nem volt kibúvó. Nem! Ott volt ez a kiskutya, és szerelem lett az első látásra. És azóta próbálom úgy beosztani a napokat, hogy vele is tudjak kellő időt lenni.

- Maga első látásra szokott szerelmes lenni?
- Attól függ, hogy kibe, mibe..? Ha férfiakról van szó, akkor nem.

- Meg kell nyerni a bizalmát, hogy egyáltalán próbálkozhasson?
- Olyan nehezeket kérdez! Nem tudom... Ahhoz sokkal több kell, meg a szerelem sokkal többről szól, mint meglátni egy kedves jóképű fiút és rögtön lángra lobbanni...

- És, ha például fekszik a Karibi-tenger partján, süt a nap, és egyszer csak elsuhan a fiatal Denzel Washington..?
- Látnám a testét, látnám, hogy hogy néz ki, de semmit nem tudnék róla. Fogalmam sincs, hogy mi van benne. Ez édeskevés számomra, hogy érdekeljen.

- Maga ilyenkor nem lobban fel?
- Ááá... Minek? Nem... Nem vagyok egy rajongó típus.

- Meg kell magát hódítani?
- Igen. Sokkal fontosabb számomra az, hogy belül mi van. Addig nem alkotok véleményt, amíg nem beszélgetek valakivel, amíg nem tudom, hogy alapvető dolgokról mi a véleménye. De ez barátokra is ugyanígy igaz. Sokat sérültem ilyen szempontból, főleg barátok terén.

- És egyszer csak kérges lett a lelke...
- Nem lett kérges a lelkem, mert ekkora szívem van, és kenyérre lehet kenni, de most már vigyázok, hogy kinek, mit, meg hogyan.

- Maga pedig olyan egészséges lelkű...
- Az vagyok? Mire gondol?

- Az érzelmi telítettségére. Azt gondolom, hogy iszonyúan sok szeretetet tud adni, és iszonyúan sok szeretetet is igényel.
- Ez igaz... Ezt hoztam mind magammal... Ebben eszméltem a világra, ebben nőttem fel, ez mind a mai napig meghatározóan fontos számomra. A szeretet, a tisztesség, az őszinteség...

- Szilvia, maga élt vidéken egy egészséges, normális életet, aztán egyszer csak kiszakad onnan, és belekerült ebbe a kicsit link, kicsit elvarázsolt, kicsit korrupt, kicsit manipulált művészvilágba, ami itt körülveszi. Nem furcsa ezt a hihetetlen változás? Nem embertelenül nehéz feladat ezt megemészteni, feldolgozni?
- Már nagyon régen volt...

- Dehogy volt régen! Annyira fiatal még...
- Már hét évvel ezelőtt történt mindez...

- Nem sérült meg közben?
- Nem! Én nagyon kemény vagyok és nagyon erős.

- És mitől, miért? Van valami célja, ami erőt ad ehhez? Érvényesülni? Fennmaradni? Vagy sikeresnek lenni?...
- A rajongók szeretete adja a legtöbb erőt.

- Nem fél kimondani ezt a szót, hogy „rajongók”?
- Akkor minek hívjam őket?

- Nem furcsa belegondolni, hogy magáért rajonganak? Ebben, úgy érzem, hogy van valami nem jó.
- Én nem találok benne semmi kivetnivalót...

- Tudom, most provokálom egy kicsit, ne haragudjon, de érdekelne, hogy mit gondol erről... Igazi szeretet az? Hogy valaki, aki lát ott egy dívát a színpadon kivilágítva, kifestve, gyönyörű ruhákban, gyönyörű hanggal az nem okvetlenül és mindenben azonos ezzel a kedves, félszeg kislánnyal?
- Nem is jó az, ha ugyanaz marad valaki, mert színpadhoz kell egyfajta átszellemültség, meg egyfajta exhibicionizmus. És ha az ember beleviszi ezt az életébe is, különösen a magánéletébe, arra szokták azt mondani, hogy milyen „elszállt” lett.

- De vannak, akik nagyjából meg tudják őrizni az azonosságukat, és vannak, akik nagyon mások lesznek... Ettől persze se jobb, se rosszabb valaki...
- Attól, hogy meg vagyok világítva, én sem különbözöm a színpadon attól, ami az életben vagyok... Mert ott is ugyanaz vagyok. Én nem veszek fel álarcot ott sem, meg az életemben sem. Egyszerűen élek, és csinálom, amit szeretek. És nem tudom megmondani, hogy ez más, vagy ugyanolyan. Olyat kéne megkérdezni, aki nagyon jól ismer. Aki ismer színpadon is, és ismer a magánéletben is...

- Hány ilyen ember volna?
- Háááát... Maximum négy...

- Nem túlzottan nagy választék...
- Nem is kell több.

- Azt mondja, hogy beszéljek valakivel, aki jól ismeri magát, és közben kiderül, hogy alig van ilyen. Kiderül, hogy maga egy nagy talány, egy kozmikus rejtély, egy bujkáló lény...
- Nem vagyok én bujkáló lény!

- Kicsit. De zseniálisan csinálja! Bujkál, miközben mindennap kiáll, és megmutatja a hatalmas lelkét, az érzelmeit, az indulatait. Nem furcsa?
- De. Ezen még sosem gondolkodtam...

- Szeret a színpadon lenni?
- Szeretek. Ott átszellemülök, ott elmúlnak a gondok, és kapok egy olyan plusztöltést, ami hosszú időre erőt ad ebben a szürke világban.

- Miért lenne Magának a világ szürke?
- Most egy kicsit el vagyok keseredve... Mindegy! Hosszú a történet... Amikor egy kislány álmodik a színpad után, álmodik egy csodát, amit szeretne megvalósítani önmagában is, és átadni másoknak, akkor senki nem szól neki, hogy vigyázz, mert ez keservesen nehéz lesz! Hogy ennek vannak más oldalai is. Hogy mennyi a csapda, mennyi a felszínesség, rosszhiszeműség! Nem, erről nem szólt senki.

- De hiszen az egész életet úgy kezdjük, úgy csináljuk végig, hogy nem tudjuk sohasem, hogy valójában miből mi lesz... Jó esetben belevágunk valamibe, de fogalmunk sincs, hogy mennyi problémát, nehézséget hoz majd. Lehet, hogy annyit, amennyit cipelünk magunkkal...
- Persze, ha mondják, akkor is természetesen ugyanezt csinálom, mert ez az én utam, ez az én sorsom. Csak más volt, amikor falusi kislányként az éneklésről álmodoztam...

- Nem tudom, hogy mi mindenről álmodozott, de szerintem, bármi is volt az, annak a sokszorosa megvalósulhatott! Egy ilyen fantasztikus karriert nem hiszem, hogy meg lehetett álmodni, mint amit az elmúlt években befutott...
- Ezért hálás is vagyok az égieknek... De ennek van egy másik oldala... De mindegy! A kezdetektől fogva rengeteget támadtak minket mindenféle hazugságokkal... Szerencsére nem alkudtunk meg, kitartottunk elképzeléseink mellett.

- Meddig tenne esetleg engedményt? Mi az, amire azt mondaná, hogy: Már nem! Mi az a pont, amikor még kompromisszumot köt, és mi az, amikor azt mondja, hogy NEM.?
- Ha érzem, hogy hülyét akarnak belőlem csinálni, vagy úgy érzem, hogy az már a nőiességemben, a személyiségemben, a magam megalázása lenne, vagy hogy nem lennék hű saját magamhoz, akkor mondom azt, hogy nem!

- Meg merné kockáztatni? Miközben van még ott számos ember, akiknek az egzisztenciája is függ a maga döntésétől... Ez nagy felelősség...
- Ilyen horderejű döntések szerencsére eddig nem voltak. Mondok egy példát: Ha van egy műsor, amiben azt mondják, hogy: jaj, jópofa lenne, ha játszanánk egy ilyet, meg olyat, és úgy érzem, hogy az nekem nem az a fajta játék, hogy ez nem az, amit én tévében szeretnék több millió ember előtt játszani, akkor azt mondom, hogy: nem!

- Maga az utóbbi időkben szólistaként is rendre sikeres. Nem okoz ez konfliktust a zenekarral?
- Nem, abszolút nem.

- Ezek kirándulások?
- Szólistaként annyi volt, hogy csináltunk egy koncertet a Művészetek Palotájában, ahol nem volt tánckar. Ennyi. Abból megjelent egy lemez, de azonkívül a NOX volt, van, és lesz is, és ők tudják ezt. Ebből nem szoktak konfliktusok lenni. Működik az egész. Mindenki tudja, hogy mi a feladata, mindenki tudja, hogy hol a helye, és teszi a dolgát.

- Meddig akar énekelni?
- Ezt majd a rajongók eldöntik. Amíg lesznek, addig én biztosan fogok énekelni.

mindenidok.hu
(Szegő András: Szegő Andrással beszélget)
2009. március