Ha énekelek, megölelik egymást...

Gyönyörűen énekel, istenien táncol. Tavaly négyszáz fellépése volt a NOX-szal, decemberben még frissen operált térddel, mankóval is színpadra állt. Péter Szabó Szilvia olyan szerény, huszonéves lány, mint amilyennek gondoltam, bár az kissé meglepett, hogy nincs hatalmas "udvartartása": az énekesnő még keresi álmai hercegét.

- Nem zavar, ha beszélgetés közben ezt iszogatom? - vesz elő egy üveget, amely kakaószínű italt tartalmaz. - Testtömegnövelő - magyarázza. - Borzalmas az íze, tele van cukorral. Megkóstolod? 
- Dehogyis! Nehogy szándékosan növeljem a testtömegemet...  

- Nekem muszáj. Egyrészt azért, mert nem tudok hízni, pedig már mindent megpróbáltam: éjjel egykor vacsoráztam, töltött káposztát meg hasonlókat. Jókat nassoltam mellette csipszből és csokiból, ám nem használt. Saláták helyett kenyeret, "tömény" kaját eszem, hogy hízzam. Másrészt edzeni járok, de ha nem viszek be sok kalóriát a szervezetembe, akkor nem nő az izomtömegem. Pedig jó lenne, mert például nem tetszik, hogy túl pici a fenekem. 

- A nőtársadalom nevében felszólítalak, hogy ezt ne is mondd tovább! Egyébként együtteseteknek, a NOX-nak komoly színpadi koreográfiája van, te is végigtáncolod a koncerteket az éneklés mellett. Ez nem számít edzésnek? 
- Inkább állóképességet ad (és igényel) a színpadi tánc. Egy koncert majdnem két óra folyamatos ugrálást jelent, és olyankor inkább zsírt éget az ember. 

- Változott valami az életedben azóta, hogy a Dalnokok Ligája című tévéműsorból az egész ország megismerte a NOX-ot? 
- A saját életemben nem, inkább a csapatéban: mindenütt teltházas koncerteket adunk. Mindig libabőrös vagyok, amikor kimegyek a színpadra, és látom, mennyien eljöttek. Amikor megalakult a NOX, egy ideig nem nagyon hívtak fellépni, mert népdalokat énekeltünk, a diszkókba nem illettünk, a rádiók nem játszották a dalainkat. Akkoriban több rádióssal beszéltem: azt mondták, félnek a dalainkat játszani, nehogy hallgatókat veszítsenek. Aztán nagy változás történt, a következő albumunkon már saját dalok szerepeltek, és lágyabb lett a hangszerelés is, így a rádiók is be merték mutatni a dalainkat. 

- Úgy tudom, még érettségi előtt, a zenekar kedvéért költöztél Budapestre Szeged környékéről, a szülői házból. 
- Akkoriban készítettük az első albumunkat, és már nem volt elég, hogy hétvégenként a fővárosba jöjjek. Érettségi előtt három hónappal költöztem Pestre. Nehéz volt, amikor a költözködés végén anyuék elmentek, és becsuktam a lakásajtót, bizony, sírtam. Anyu pedig a kocsiban zokogott. Mégis tudtam, hogy nekem az éneklés, a színpad az utam, és éreztem, hogy a NOX sikeres lesz. Elvittem a tételeket a próbákra, és a szünetekben a fiúk kérdezték ki tőlem az anyagot. Muszáj volt tanulnom, mert anyukám csak úgy engedett Budapestre, ha leérettségizem. Anyu egyébként korábban a kezembe adta a továbbtanulási tájékoztatót, én csak belenéztem, és letettem: nem érdekel. Csupán az éneklés vonzott. Már az általános iskolában is arról ábrándoztam, hogy egyszer majd azokra a dalokra bújnak össze a szerelmespárok, amelyeket én énekelek. 
Ez ma is eszembe villan, amikor lassú számot adunk elő a koncerteken, és látom, hogy átölelik egymást a párok. 

- Hányas voltál énekből? 
- Hármas... De inkább azért, mert az elméleti rész kevésbé érdekelt, mint maga az éneklés. Tisztán szólaltattam meg a hangokat, már kicsi koromtól énekeltettek a szüleim az autóban - igaz, ennek prózai oka volt: a kocsiban mindig rosszul voltam, és ha énekeltem, akkor egyenletessé vált a légzésem, és elmúlt a rosszullétem. Később már tudatosan arra készültem, hogy színpadon álljak. Tinédzserkoromban, ha láttam, hogy valamelyik tévéműsorban fiatal tehetségek szerepelnek, sírógörcsöt kaptam, nekik már sikerült, és én még a közelébe sem kerültem a színpadnak. 

- Aztán mégis... 
- Középiskolás voltam, amikor egy volt osztálytársammal együtt utaztam reggel a buszon, és ő mondta, hogy az egyik ismerőse amatőr csapathoz keres énekest. Azonnal felhívtam az illetőt, aki meghallgatott, és elkezdtünk együtt dolgozni. Teljesen más stílusú zenét játszottunk, kicsit tinglitanglisat, de végre közönség előtt énekelhettem. Szegeden és környékén léptünk fel időnként. Egyik fellépésünkön meglátott a mostani zeneszerzőnk testvére, rajta keresztül jutottam el Budapestre, a kiadónkhoz, és így lettem a NOX tagja. A dalainkat nagyon szeretem, mert éneklés közben szép hajlításokat tudok beletenni a dalokba, gyakran koncert közben, spontán találom ki ezeket. 

- Minden nagyon gyorsan történt veled, olyan korban értél el sikereket, amikor sok lány még nem is tudja, mivel szeretne foglalkozni. 
- Huszonhárom éves vagyok, és én is úgy érzem, hogy az elmúlt években minden nagyon gyorsan történt, de ez nem baj, hiszen most vagyok erőm teljében! Igaz, nem pont olyan életet élek, mint a kortársaim, tavaly például rengeteget dolgoztunk: négyszáz fellépésünk volt, ezért szabadidőmben inkább pihentem. Decemberben meg kellett műteni a térdemet, egy hónapig mankóval mentem fel a színpadra. Idén áprilistól egy évig tart az országos koncertturnénk, ám most hetente csak két-három koncertünk van, így több az időm. Mégsem járok szórakozni, a diszkótól - mivel sokszor léptünk fel diszkókban - nagyon elment a kedvem. 

- Megismernek az emberek az utcán? 
- Igen, elég sokszor, főleg amióta láttak minket az Eurovíziós Dalfesztiválon. Előfordul, hogy mobiltelefon-kamerájával fotóznak bevásárlás vagy vezetés közben, de ezt gyakran észre sem veszem, csak a barátnőim szólnak. 

- Az Eurovíziós Dalfesztiválon sokan nyertesnek várták a NOX-ot, mégis máshogy alakult a sorrend. Csalódott voltál? 
- A végeredmény miatt igen, de szeretek inkább a jó dolgokra emlékezni. Amikor megláttam a gyönyörű színpadot, emlékszem, könnybe lábadt a szemem. Ahogyan készülődtünk a döntőre, úgy éreztük, mintha világsztárok lennénk: több száz fotós fényképezte, és kamerák vették minden lépésünket. Hiszek a sorsszerűségben, szerintem az élet nem véletlen történések sorozata, ezért nem kerülök magam alá, ha valami nem pont úgy történik, ahogy szeretném. Úgy fogom fel, hogy azért nem nyertünk Kijevben, mert még nem voltunk felkészülve egy ekkora sikerre. El tudod képzelni, milyen szeretettel fogadott minket aztán a hazai közönség? Azóta is érezzük a szeretetét, tehát a fesztivál talán többet jelent, mint egy győzelem. 

- Szerelmes vagy? 
- Nem. Jelenleg nem élek párkapcsolatban, nincs barátom. 

- Nehéz társra találni? 
- Az életformám miatt nem annyira könnyű, hiszen hétvégenként dolgozom, a nyilvánosság előtt szerepelek. Az elején mindenki azt mondja: megérti, hogy ilyen az életem, hogy a munkám nem fejeződik be délután ötkor. De amikor például szerda estére mozizást tervezünk - hétvégén ez a koncertek miatt szóba sem jöhet -, ám egy stábértekezlet miatt le kell mondanom, akkor ezt nehezen érti meg egy fiú. Azért remélem, hogy hamarosan eljön értem a herceg fehér lovon. 

2005. november 16.
Nők lapja