A siker útja

Érdekes és izgalmas dallamviláguk, vágyakról és álmokról, bánatról és örömről szóló szövegeik, látványos show-jellegű koncertjeik egy egész országot a rajongóik sorába állítottak. Bárhova vezesse őket útjuk, mindenhol óriási sikert aratnak. A NOX együttes nemcsak a közönség körében népszerű, a szakma számos díjjal értékelte zenéjük egyedi és sajátos hangfelvételét. Többek között erről is beszélgettünk Nagy Tomival és Péter Szabó Szilvivel. Négy évvel ezelőtt, - amikor pályafutásuk indult - ha valaki azt mondja Szilvinek vagy Tominak, hogy a népdalok világa és a néptánc - ebben a "noxos-formában" - meghatározó szerepet kap az életükben, biztos, hogy nem hiszik el. Minden az egyik pillanatról a másikra történt. Egyszer csak azt vették észre, hogy ott állnak a próbateremben és valami olyan történik, amire mindketten vártak.

Tomi: A próbateremben találkoztunk először. Akkor még semmit nem tudtunk egymásról. A NOX, nem baráti alapon szerveződött, az alapötlet Rácz László menedzseré volt. Ő hozott össze minket, s alakította ki NOX stílusát, megjelenését. Olyan együttest hozott létre, ahol a látványra, a show-ra épül minden.

- A Táncművészeti Főiskolán táncművészként végzett, majd a BM Duna táncegyüttes szólistája volt. A népzene és a néptánc jelen volt a "múltjában". A NOX-ról azon még álmodni sem álmodott?
- Valóban, nem sejtettem, hogy a pályám ilyen fordulatot vesz. Az igaz, hogy gyerekkorom óta elkötelezettje vagyok a népzenének és a néptáncnak. Hat évesen kezdtem, az általános iskolában. Akkor a "kényszer vitt rá", ugyanis az iskolában mindenkinek kötelező volt szakkörre járnia. Két választás volt, vagy a technika, vagy a néptánc. Nem volt kétséges, mit választok, már csak azért sem, mivel a bátyám is itt táncolt. Ő később, az utolsó Ki mit tud? versenyen, 1996-ban nyert is a kategóriában. Azóta beutazta a világot, és a mai napig táncol a Tisza Táncegyüttesben. Persze én sem bántam meg a választásom. Az iskolában már az első napokban szívembe zártam a zenét és a táncot. Ez a fajta "szerelem" a mai napig tart, hisz a mozgás és a tánc a legfontosabb az életemben. Az általános iskolából egyenes út vezetett a Táncművészeti Főiskola középiskolájába, onnan pedig a főiskolára. Vörös diplomával végeztem, majd a Duna Művész együttesébe kerültem. A NOX-ról persze, akkor még szó sem volt. A népzenének, ez a fajta "rockos", "popos" megjelenése azonban nem állt tőlem távol. Az István, a király Margitszigeti Szabadtéri előadásain táncosként léptem fel. Már akkor magával ragadott a különös hangzás, az a látványos koreográfia, mozgalmas színpadkép, amivel a rockopera megvalósult.

- Szilvi, önről sem mondható el, hogy teljesen ismeretlenként csöppent bele, abba a világba, ahol a tánc és a zene elválaszthatatlan egységet jelent.
Szilvi: Tomi az alapoktól indult el, attól a gyerekkortól, ami mindent meghatározott számára a későbbiek folyamán. Ugyanígy történt az én esetemben is. Igaz, nekem nem a néptánc, hanem a versenytánc jelentett mindent. Mellé csatlakozott az irodalom, elsősorban a versek szeretete és az ének. Ezért is választottuk a szüleimmel a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumot. Bár, a drámatagozat nagyon sokat jelentett nekem, a gimnáziumot mégis ott kellett hagynom a versenytánc miatt. Egy híres bajnokpártól tanulhattam, de nem volt megfelelő partnerem. A fiú jóval alacsonyabb volt nálam a tánc így lehetetlen volt. Visszamentem Szegedre, ott fejeztem be a gimnáziumot, angol tagozaton.

- Az érettségije sem volt egyszerű, hiszen megváltozott az élete. Tagja lett a NOX-nak.
- Három hónappal az érettségi előtt költöztem, addig ingáztam Szeged és Budapest között. Előfordult, hogy késő éjszaka értem haza, másnap pedig témazáró dolgozatot írt az osztály, amire képtelen lettem volna. Így a szüleim kérvényt írtak, hogy ne kelljen dolgozatot írnom. A tanáraim nagyon jóindulatúak voltak. A tanulás és a vizsgák alól azért nem örökre mentesültem. Érettségi előtt záróvizsgát tettem, majd leérettségiztem.

- Mindketten hamar kiszakadtak a szülői házból. Tomi Szolnokról tizennégy évesen került Budapestre, míg Szilvi Forráskútról szintén tiniként jött el. Nem volt szülők részéről tiltakozás, féltés?
Tomi: Az édesapám tanár, aki szerette volna, ha olyan pályát, hivatást választok, amiből meg lehet élni. A tánctól nem tiltott, de nem hitt benne. Szerinte, abból nem lehet megélni. Elfogadta a választásom, de nekem be kellett bizonyítanom, valóban komolyan gondolom azt, amit elhatároztam. Négy évem volt erre, négy nagyon kemény év a főiskolán. Azt hiszem, megálltam a helyem és igazoltam a választásom.

Szilvi: Nekem se volt könnyű a szüleimmel, mivel féltettek. Tudták, milyen elszánt és önfejű vagyok, ha elhatározok valamit, azt keresztül viszem mindenféleképpen. Ahogy bizonyítottam, úgy lettek egyre büszkébbek. Az édesanyám tanítónő, valószínűleg szerette volna, ha az ő pályáját választom, ahogyan nővérem tette. A szülői házból a zene és az éneklés szeretetét vittem magammal. Az anyukám nagyon szeret énekelni, apukám pedig maga is zenélt, harmonikázott.

- Nem érezték magányosnak magukat, hirtelen egyedül egy nagyvárosban?
Tomi: Amikor Budapestre jöttem tanulni, kollégista lettem. Nagyszerű közösségbe kerültem, ahol nem éreztem a magányt, a társnélküliséget. Mikor megalakult a NOX már tizennégy éve Budapesten éltem. A NOX csapatában is nagyszerű barátokra találtam. Olyan közösségre, ahol valóban csapatmunka folyik, ahol tényleg igaz, az egy mindenkiért, mindenki egyért elve.

Szilvi: Nekem nehezebb dolgom volt, mert kezdetben nem voltak barátaim, nem ismertem senkit. De, ahogy Tomi is említette a NOX csapata valóban adott egy valahova tartozást. Mindent megbeszélünk, közösen készülünk fel a produkciókra. Mind zeneileg, mind szövegileg beleszólunk a munkába.

Tomi: S, ez nemcsak a zenére, szövegre, hanem a koreográfiára, a jelmezekre, a látványvilágra is. Milyen kosztüm áll jól Szilvinek, milyen az összhatás, hogyan épüljön fel a tánc, mennyit bír Szilvi táncolni, hiszen neki énekelnie is kell. Tehát, valóban összehangolt, közösségi munka folyik a csapatban, illetve abban a produkcióban, amelyik erre figyel, felügyel. A munkakapcsolaton kívül baráti kapcsolat is összeköt minket.

- Négy éve dolgoznak együtt. Barátok lettek "első látásra"?
Szilvi: Meg kellett tanulnunk egymást, de ez mindenhol így van, a mi esetünkben sem volt különlegesebb. Nagyon sok mindent meg tudunk beszélni, hiszen mindent tudunk a másikról. Nyugodtan mondhatom, jól kijövünk egymással. Természetesen, ahogy másoknál, nálunk is vannak kisebb-nagyobb civakodások. Becsülöm Tomi maximalizmusát, kitartását, az aprólékossága miatt azonban előfordul, hogy összekülönbözünk. Tomi nagyon érzékeny, "finoman" kell vele bánni. Ha netán valamivel megbántom Tomit, igyekszem mihamarabb kiengesztelni, ugyanis nem tudok feszültségben élni, dolgozni. Az a típus vagyok, aki azonnal szereti tisztázni a problémát, a félreértést. Ha napközben összekapunk, este még felhívom, hogy rendbe tegyük a dolgokat.

Tomi: Valóban sok időt töltünk együtt, és ez idő alatt jól kiismertük egymást, elég a színpadon csak egymásra néznünk, már a tekintetekből is értjük a másikat. Rögtön észreveszem, ha valami bántja, szomorú, akkor csak felé intek és megváltozik minden.

- Szabadidejüket is egymás társaságában töltik?
Tomi: Nem, de nincs is sok szabadidőnk, a próbák, a fellépések, interjúk miatt, úgyhogy a legtöbbet együtt vagyunk.

Szilvi: Azért van időnk magunkra, pihenésre. Előfordul, hogy vannak közös programjaink, de nem feltétlenül. Előfordul, hogy ha Szegedre vagy Szolnokra megyünk, vagy a közelben koncertezünk, akkor meglátogatjuk Tomi vagy az én szüleimet. Nagyon jóban vagyunk mindkét szülői házzal, és a szüleink is tartják a kapcsolatot. Értesítik egymást a sajtóhírekről, médiaszerepléseinkről.

- Mennyiben azonos az ízlésük?
Tomi: Nagyon mások vagyunk. Csak egy egyszerű példa, Szilvi előbb megnéz egy izgalmas pszichothrillert, mint egy jó kalandfilmet.

Szilvi: Más a jellemünk is. Tomi rendmániás, rendkívül pedáns. Otthon minden szép rendben sorakozik nála. Ezzel szemben nálam óriási a káosz, de azért így is mindennek van helye. Bármire szükségem van, azt meg is találom.

- Van valami szenvedélyük?
Tomi: Szilvinek az alvás. Mindig csodálom, hogy bárhol képes elaludni. Mindketten szeretjük a videojátékokat, és imádunk autót vezetni. Nagyon szeretem a sportot is, főleg görkorizni és focizni. Sajnos, nagyon vigyáznom kell a tánc miatt, hiszen a sportolás közben baleset is történhet, így nagy ritkán lábtengózom.

Szilvi: Tényleg nagyon szeretek vezetni, de csak céllal, csak azért, hogy száguldozzam, annak nem látom értelmét.

- Térjünk vissza a NOX-ra. Negyedik CD-jük jelent meg, több mint hatszáz fellépés, mintegy 130.000 eladott lemez van önök mögött. Részt vettek az Eurovíziós Dalfesztiválon, elnyerték idén az idei VIVA COMET díjat. A nyár hatalmas koncertturnéval telik, a Ragyogás produkciójával. Sikert sikerre halmoznak, azaz valóban ez a siker?
Tomi: Igen, azt hiszem, nagyképűség nélkül mondhatom, ha annyi díj és elismerés övezi a munkáját, mint a mienket most, akkor nyugodtan beszélhetünk sikerről.

Szilvi: Siker, mert mind a közönség, mind a szakma elismeri a munkánkat. Azok a díjak, amiket kapunk részben a közönségnek, részben a szakmának köszönhető. Ilyen a Dalnokok Ligájának közönségdíja, a BRAVO-díj, az említett COMET-díj. Emögött persze, nagy munka van, nagy csapat munka, amiről már beszéltünk. Ha egyetlen részlet hiányzik, akkor az egész kártyavárként omlik össze. A siker a csapatban rejlik, csak velük vihető keresztül.

2005. október
Sikeres Nők