Jön majd a herceg fehér lovon

Az idei év hideget, meleget egyaránt hozott a NOX-nak. Itthon két szakmai verseny közönségdíját is elnyerték, viszont az Eurovíziós Dalfesztiválon elért 12. helyezés elmaradt attól, amit vártak. 

- Túl vagy már a csalódáson?
- A díjkiosztón szinte sokkolt a tizenkettedik hely, mert az előzetes internetes szavazás állása alapján sokkal előbbre soroltak bennünket. De utólag belátom, a lényeg az, hogy ott voltunk. Több mint 160 millió néző láthatott minket, néhány országban tervezik a lemezünk megjelentetését, és úgy néz ki, hogy augusztusban elmegyünk Isztambulba, de nem akarok semmit elkiabálni. Mindenesetre megtanultam a fesztiválon, hogy inkább csak akkor vegyek biztosra valamit, ha már megtörtént. 

- Mit éreztél akkor?
- Fellépés előtt, hiába a színpadi gyakorlat, nagyon féltem. Szinte kiugrott a szívem a helyéről. Az itthoniakra gondoltam, hogy most nézik a műsort, tördelik a kezüket... Amikor megtudtam az eredményt, sírtam, hiszen egy feszültséggel teli időszak ért véget, és kieresztettem. Persze csalódott is voltam, de ma már túl vagyok ezen. Sok mindenre rádöbbentem akkor éjszaka. Nem elég kétszer három perc, hogy bebizonyítsd, jó vagy. Az is tanulság, hogy angolul kellett volna vinni a dalt. Ráadásul a versenyzők nagy része turnézott előtte, vagyis ismertebb volt a médiában, mint mi. 

- Azóta begyűjtöttétek a legjobb együttesnek járó Viva Comet-díjat és a Bravo OTTO-díjat. Fontos a szakmai elismerés?
- Természetesen igen. Az egyik legnagyobb értékmérő az, hogy rengeteg lemezt adunk el, de azért jólesik, ha ezek a kitüntetések is az ember polcán sorakoznak. És hidd el, nekem fontos azaz elismerés is, ami nem országos: most kaptam otthonról a hírt, hogy Forráskút díszpolgára leszek. 

- Érzed néha, hogy most kicsit hátradőlhetsz?
- Akkor kellene abbahagyni. Amíg úgy érzem, hogy ezermillió dolgot kell megtanulnom, és még negyede sem vagyok annak, amit úgy hívnának, hogy jó, addig kell zenélni. 

- Vagyis elégedetlen vagy magaddal?
- Inkább maximalista. Félre ne érts, sokszor jövök le úgy a színpadról, hogy ez kegyetlen jó buli volt. De tudom, hogy még van mit javítani. 

- Mi a következő célod? 
- Mostanában nagyon háttérbe szorultak a külföldi fellépések. Arra vágyunk, hogy a világ megismerjen minket. 

- Hogy van a gyomrod? Tavaly arról panaszkodtál nekünk, hogy rendesen enni sincs időd, annyi fellépésetek van.
- Idén kevesebb koncertet adunk, csak heti kettőt, legfeljebb hármat. Van időm, tehát ha nem eszem rendesen, csakis az én hibám. Hízni persze még mindig nem tudok... 

- Olyat is ritkán hallani, hogy egy énekes hízni akarjon.
- Ugyanis ha egy napig nem eszem rendesen, három kilót csökken a súlyom, legyengülök, és "szétesem". Este szoktam, főként hízlaló ételeket enni, de átmeneti hízás után mindig újra lefogyok. 

- Hogy állsz a szerelemmel?
- Még mindig változatlanul: várom az igazit. De egyszer majd csak jön a szőke herceg fehér lovon, gondolom. Egyedül élek, de azzal nyugtatom magam, és anyukám is ezt mondja, hogy mindez nem véletlen. 

- De hát most kellene, hogy valaki a tenyerén hordozzon...
- Nem lehet erőltetni. Nem fogok például diszkóba járni és pásztázni a tömeget, hogy ki illene hozzám. 

- Hol találhat rád a szerelem?
- Véletlenül jön. Úgy képzelem el, ahogy a filmekben látni. Az ember egyszer csak nekimegy az utcán. Tehát olyan, mint egy villámcsapás, és érzed, hogy elérkezett. 

- Egyáltalán: jársz eleget az utcán?
- Leginkább kocsival szoktam. 

- Hát ez az. Megvan még a kocsid, amelynek kiválasztásában zenésztársad, Tamás segített?
- Igen, és imádom. 

- Lakást nem vásárolsz mostanában?
- Nem tervezem. Hitellel, nagyon spórolósan belevághatnék, de egyrészt soha nem lehet tudni, mikor jön anyagi szem-pontból rosszabb periódus. Másrészt, ha belép valaki az életembe, és már nem leszek egyedül, akkor gond lenne, hogy mit kezdjek a lakással. Kiadhatnám persze... 

- Ezek szerint nem akarsz szingli életmódra berendezkedni.
- Nem. Bár amikor vége egy napnak, és hazaesem, egyáltalán nem érzem bajnak, hogy nincs körülöttem senki, akihez alkalmazkodnom kellene. Rendelek valami kaját, és elalszom. 

- Nagyon könnyű hozzászokni az egyedülléthez.
- Ez igaz, ugyanakkor tudom, hogy képes vagyok együttműködni, ha hiszti és veszekedés árán is, úgyhogy biztosan ki fogok gyógyulni a magányból. 

- Milyen gyakran látogatsz haza Forráskútra?
- Kéthetente biztosan hazajutok. Ha néhány órám akad, már ülök is be az autómba, ott alszom, és reggel visszajövök. 

- Maradtak régről barátaid, akikkel találkozol néha?
- Maradtak néhányan, de sajnos nem nagyon van időm tartani velük a kapcsolatot. Az anyukám és a nővérem áll a legközelebb hozzám. 

- Egy apró közösségből indulva országosan ismert előadó lettél. Megváltoztatott, hogy ennyire más most az életed?
- Én még mindig az a kislány vagyok, aki eljött Forráskútról, és nem is hiszem, hogy ez megváltozna. Akkor ugyan-is elszállnék, és az nagyon nem lenne jó. Egyszerűen szeretem a közönséget, és ők viszontszeretnek. 

- Mi a kedvenc időtöltésed?
- Legszívesebben alszom vagy vásárolgatok. Felső- és cipő-mániás vagyok. Kedvelem a fehéret, a feketét és néhány élénk színt, például a narancssárgát. Alkotni is szeretek, néha elkap egy-egy korszak: üvegfestés, gyöngyfűzés, ilyesmi. Anyukám gyönyörűen rajzol, tanítgatott egy kicsit engem is. Tudod, amikor még gyerek vagy, az anyukádra szeretnél hasonlítani, én is olyan szép dolgokat szerettem volna készíteni, mint ő. De mindez csak hobbi maradt, amire mostanában nincs is nagyon időm. 

- Gyakran mondod, hogy nincs időd. Ez a siker ára? Nem hiányzik valami nagyon az életedből?
- Szeretnék világot látni. Néha elmenni, a haverokkal lógni... Hiányzik egy pár is, természetesen. Olvastam egy könyvben, amelynek a címe: Erőleves a léleknek (mellesleg az egyik kedvenc sorozatomban, a Jóbarátokban is állandóan ezt forgatják a szereplők), hogy volt egyszer egy hölgy, aki csodás képeket ragasztott be egy albumba a vágyott életéről, és rá egy évre meg is valósultak az álmai. Lett szép családja, csodás gyerekei, kertes háza, boldog élete. A fellépéseinken meg szoktam mutatni a közönségnek, hogy nekem is van egy ilyen álomalbumom. 

- A tiédben mi szerepel?
- Rengeteg dolgot beleragasztottam, olyasmit is, ami másnak esetleg butaságnak tűnhet. Például kamaszként pattanások csúfították el az arcomat, ezért beragasztottam egy csodaszép bőrű modell képét, és melléírtam, hogy az én arcom is ilyen makulátlan lesz. Nem szeretném, hanem ilyen lesz. Meg fog történni, és kész. Nem akarom részletezni, mindenesetre az idilli családon kívül már minden valósággá vált, ami a képeken szerepel. És az utolsó lapra ráírtam, hogy: Köszönöm, Istenem, hogy mindehhez hozzásegítettél. Ezért is állítom, hogy hinni kell az álmainkban, még akkor is, ha lehetetlenül nagynak tűnnek, és akkor megvalósulnak. 

2005. augusztus 2.
Maxima