Magyarnak lenni isteni érzés!
 
- Az Euróvíziós Dalfesztivál volt a NOX első nemzetközi megmérettetése. Milyen érzés volt ekkora közönség előtt a magyarokat képviselni?
Szilvi: Fantasztikus! Nem úgy álltunk ki a színpadra, mint NOX együttes, hanem mint Magyarország - mert mindenhol csak úgy szólítottak minket, hogy a magyarok.

Tomi: Olyan volt, mint amikor az olimpián a magyar zászló égisze alatt bevonulnak a sportolóink. Hatalmas dolognak tartom, hogy a zenében is lehet ilyet csinálni. Amikor elkezdtük a műsort, éreztem a dobogást a torkomban. Szerencsére volt velünk egy kis csapat, így azért a magyar zászló ott volt a sok görög, izraeli és török mellett. Amikor a magyar zászlókat megláttam, az nagyon-nagyon jó érzés volt.

- Jobb helyezésre számítottatok, ami egy angol nyelvű számmal talán sikerült volna. Miért énekeltetek ennek ellenére magyarul?
Szilvi: Az éremnek sajnos két oldala van. Az egyik az, hogy kint rá kellett jönnünk, hogy csak angolul lehet eredményt elérni. Sajnos a magyar nyelv még nem világnyelv, de meg szeretnénk próbálni minél jobban terjeszteni, és minél jobban ismertté tenni.

Tomi: Ahhoz, hogy megnyíljon a kapu, sajnos kötelező angolul is énekelni. Persze a Hej Dunáról fúj a szél-t és a többi magyar népdalt soha nem fogjuk, és nem is szabad lefordítani.

-A BBC tudósítója a pontozáskor cigányoknak nevezte a NOX-ot. Ehhez mit szóltok?
Szilvi: Ennek két oka van. Egyrészt Magyarország hibás abban, hogy cigányoknak hívják a magyarokat, másrészt egy kicsit a dalunk is hibás benne. Többen mondták és mi is éreztük, hogy a refrénben talán van egy nagyon pici cigányos íz, de szerintem ez inkább színesíti az egészet és jó hangulatot kölcsönöz a dalnak. Mindenesetre ez elég durva kijelentés volt.

Tomi: Az internetes fórumon megvédtek minket, egy nagyon kemény angol levelet írtak a BBC-nek, amelyben egész Magyarország nevében követelték, hogy hivatalosan kérjenek bocsánatot a magyaroktól.

- Az első lemezeteken csak népdalok szerepeltek, a másodikon már saját számokat adtok elő. Miért nem maradtatok meg a népdaloknál?
Szilvi: Úgy éreztük, hogy mindig meg kell újulni, ez volt az egyik oka. A másik pedig, hogy én nagyon szerettem volna olyan dalokat énekelni, ahol tényleg kijön, amit tudok, mind a hangom, mind az énektudásom. Az volt az ötlet, hogy próbáljunk meg mi írni népdalszerű dalokat, melyeknek nemcsak a zenéje, hanem a szövege is tud valami újat nyújtani. Bár saját szerzeményű dalokat jelentettünk meg, megmaradtak az autentikus népi elemek: van hegedű, furulya, kecskeduda, tekerőlant, tehát minden hagyományos magyar hangszer, amit a régi öregek használtak.

- Miért foglalkoztok a múlttal, a gyökerekkel?
Tomi: Mind a ketten vidékiek vagyunk, ebben nőttünk fel. Én 6 éves korom óta néptánccal, népzenével foglalkozom, és azért Szilvinek is a gyökerei valahol ott vannak. Ezt a dolgot nem erőltették ránk, nem raktak fel minket a színpadra, hogy tessék gyerekek megtanulni néptáncolni, meg énekelni, mert ebből jön a pénz. Ha így lett volna, akkor csúnyán megbuktunk volna, és az egésznek izzadtságszaga lenne. A közönség rögtön észrevenné, ha egy olyan ember állna fel helyettem a színpadra, aki nemrég tanult meg néptáncolni.

Szilvi: Ez egyfajta küldetés. Rengeteg olyan levelet kapunk, hogy mi vagyunk a példakép, lehetne-e tanulni ezt a stílust, mert annyira jó, hogy keverve van a modern zene a népi elemekkel. Nagyon sok szülő keres meg minket azzal, hogy a gyermeke elkezdett néptáncot tanulni azért, mert a NOX is ezt táncolja a színpadon. Vissza tudjuk hozni a gyerekeket is abba, hogy igenis van egy magyar népzene, ami sokkal régebb óta létezik, mint az R&B, meg az innen-onnan bejövő zenék, hogy ez is szép, és igenis lehet élvezni, lehet hallgatni.

- Éppen egy turné közepén vagytok. Hogy érzitek magatokat? Milyen hangulatban zajlanak a koncertek?
Tomi: A Ragyogás-turné most folyik az egész országban, most már a határon túlra is el tudunk jutni. A felvidéki Ógyallán voltunk néhány napja, és az ottani magyaroknak egy igazán libabőrös koncertet sikerült csinálnunk. Megmutattuk a szlovákoknak, hogy azért ott is vannak magyarok.

Szilvi: Ennek a koncertnek az volt a háttere, hgy Ógyalláról ki akarták telepíteni a magyarokat, vagyis ki akarták írtani őket onnan. A helyi polgármester úgy döntött, megmutatja, hogy milyen sok magyar van ebben a városban, ezért csináltak egy nagyszabású, háromnapos rendezvényt. A ráadás számunk mindig a Forogj világ, ott több ezer üvöltötte velem az egész számot. Isteni érzés volt magyarnak lenni!

- A jelenlegi határainkon kívül élő magyarok általában nagyobb szeretettel fogadják az embert, mint az itthoniak. Miért van ez?
Szilvi: Szerintem éppen amiatt, hogy ők kívül szorultak Magyarországon. Emiatt sokkal-sokkal magyarabbak, mint azok, akik itthon maradtak.

Tomi: Erre ott kint azt mondanák, hogy ők az igazi magyarok. Ez tényleg így van, ők az igazi magyarok, akik a határon túl vannak, és azért majdnem ötmillió magyarról van szó. Sok, nagyon sok. Másrészről, sajnos nagyon ritkán tud eljutni egy-egy ilyen együttes őhozzájuk. Náluk a pénz is sokkal kevesebb, alig vannak nagyobb volumenű rendezvények. Felléptünk például egy színházban Romániában, ahol 120 forint volt egy jegy.

- Ha már érintjük a témát, mi a véleményetek december 5-ről?
Tomi: Nem szoktam politizálni, sajánlom, hogy politikai kérdés lett belőle. Az, hogy annak idején meghúzták a határvonalat, az már eleve egy rossz dolog volt. Amikor egy falut szeltek ketté, és egymást csak útlevelekkel lehetett meglátogatni, akkor szerintem ott biztos, hogy eltört valami. És most ismét. Az országnak ebben a kérdésben -jobboldal, baloldal teljesen mindegy- össze kellett volna fognia, az Európai Uniónak pedig büszkén mutatni, hogy tessék, gyerekek, megcsináltuk!

Szilvi: Itt előjött megint az emberi butaság. Az, hogy majd ellepnek minket, meg elveszik a munkahelyünket, mindenki ezt mondta. Semmi ilyesmi nem történt volna. Annyi, hogy azoknak az embereknek a szívében ott lett volna az érzés, hogy újra magyar vagyok. Trianon után újra magyarok vagyunk! -csapott az asztalra Szilvi.- Ezt nem adtuk meg nekik. Volt olyan eset, hogy dedikáltunk, és odarohant egy lány, a kezembe nyomott egy ezüstgyűrűt, rászorította az öklömet a gyűrűre, és csak nézett rám. Nem mondott semmit, de olyan volt, mintha a szívét adta volna a kezembe. Olyan érzés volt, hogy kicsordult a könnyem.

- Miből tudtok még erőt meríteni?
Tomi: A hit áthatja az életünket, imádkoztunk a kijevi döntő előtt is bent az öltözőben. Fogtuk egymás kezét, és elmondtunk egy miatyánkot. Erre szükségünk van, mert Isten ott van, és figyel. A sors, illetve ott fönt ő már tudja, hogy mi mit fogunk csinálni évek múlva.

Szilvi: Szerintem a sors és Isten egy és ugyanaz. Ha azt mondom, hogy a sors majd eldönti, akkor úgy értem, hogy Isten tudja, mit szeretnék. Ha valami nem sikerül, akkor az elé ő gördít akadályokat azért, mert nem az az útja valaminek, nem arra kell menni. Ha jó dolgok jönnek, akkor ott az ember megtalálta azt, amiért itt kell hogy legyen, amiért dolgozni és küzdeni kell.

2005. július
Magyarok Lapja